megérett az elhatározás...

...és tett követte. új életet kezdtem. bye.

40

azért kezdtem el blogot írni, hogy megmaradjon az életem egy-egy szelete az utókornak. azért is, hogy a ki nem mondott gondolataim napvilágra kerüljenek, miután jót elmélkedtem rajtuk. azért is, mert könnyebb sokszor megérteni, megemészteni valamit, ha leírjuk, kimondjuk. és szépen-lassan megszerettem. azért is, mert a fenti célok elérésén kívül két pluszt hozott: új embereket az életembe, akikkel a kapcsolattartásnak eme fura módját (is) választottuk. ezen kívül jó volt, hogy kaptam visszajelzéseket. a gyagyás gondolatmenetemre, hogy hülyeség, a sztorijaimra, a kis semmiségekre. mostanában ez a két utóbbi dolog elmaradt. és hiányzik. vagyis inkább magányos vagyok a blogon. ja, és az is jó volt még, hogy a másik blogra odatévedtek idegenek is, csak mert érdekelte őket a téma, és néha hozzá is szóltak. ez külön jó volt, mert nem ismerik az életem, engem, és lehet, hogy sokszor emiatt tisztábban látják a helyzetet. ide meg nem téved senki. a fene. a végén még visszaköltözöm.

39

szombat este kedvem támadt kiruccanni valahová. már régebben kinéztem egy helyet, ahová el kellene menni. régen mozi volt, most főleg koncertek szoktak lenni, de volt már beszélgetős este meg filmvetítés is. felhívtuk egy barátunkat, aki gyakran megfordul itt. megtudtuk, hogy Ferenczi György fog szájharmonikázni, és a Mozi Kvartett fog mellette zenélni. elindultunk.

a hely állat jó. a terem közepén van kábé 10 asztal, méghozzá régi moziszékekkel körülvéve, oldalt pár sor kettes szék. a terem egyik vége végig bárpult, a másik végén a színpad. hatalmas tér, jó levegő.

a zenészek. hmm. érdekes társaság, de amit műveltek, maga volt a csoda. a szaxofonos vitte a prímet, megvolt benne még az a valami is. Ferenczivel kapcsolatban első látásra meglepődtem, nem ilyenre számítottam. volt bennem előítélet, de hogy honnan? sosem láttam, sosem hallottam őt. sokkal idősebbnek gondoltam. szóval egy szünettel játszottak olyan három órát. igazi örömzenét hallottunk. eszméletlen volt. megtudtam, hogy a szaxofon hangja áll a legközelebbi frekvencián az emberi hanghoz képest, és ezért fogadható be olyan könnyen. és azt is, hogy egy darab szájharmonika képes önmagában betölteni egy koncerttermet. keresem a szavakat, hogy leírhassam azt a hangulatot. nem lelem.

38

elmélkedtem egy kicsit a depresszión. nem a tudományos értelmén, hanem azon, hogyan éljük meg. amikor valaki kimondja: depressziós vagyok, akkor lehet, hogy "csak" szomorú, lehet, hogy ennél jóval komolyabb, vagyis valóban depressziós. mindenesetre ha kimondja, akkor az már egy jó jel. tudatosult benne, valamint képes arra, hogy ezt másokkal megossza. itt jön az első nehézség. ha nekem ezt mondja valaki, akkor segíteni próbálok. és jön a falakba ütközés. ezen egyszerűen nem találok fogást. például azt mondja az illető: "ugyan, reménytelen eset vagyok". vagy ha az ember azt javasolja, mozduljon ki, akkor nem jó. ha azt, hogy pihenjen, az sem jó. menjen társaságba, az sem. legyen kicsit magában, meditáljon, az sem. mit lehet tenni? kell-e egyáltalán tenni valamit?

az van, hogy én mindig magamból indulok ki. amikor nekem ilyen van/volt/lesz, és kimondom, akkor azzal felhívom a figyelmet arra, hogy most fura vagyok, és kéretik türelemmel lenni, de senki ne tegyen igazán semmi különlegeset, majd elmúlik. ez azért bazi nehéz helyzet, mármint kívülről szemlélni, mert tehetetlen az ember. segítene, de nem tudja, hogyan. ha próbálkozik, és nem sikerül javítani, akkor meg egy idő után belefárad. baromi nagy a felelősség a szomorkás és/vagy depressziós ember környezetén. legalábbis én nagyon nehezen élem meg, és igen, kudarcként is, hogy segítenék, próbálok, és nem megy. utána dühös leszek magamra is és a másikra is. az is rossz, hogy olyan egyszerűek a dolgok, amiket régen megtett az ember, és most nem teszi meg, mert az nagy dolog, és nem értem, hogy miért az. gondolok például a házimunkára. vagy egy programra, mozi, színház. ahová egy egészséges ember elmegy, és utána jó neki. a beteg ember nem megy el, mert hogy fogja kibírni. közben ha arra gondolna, hogy utána jó lesz, akkor lehet, hogy könnyebb lenne. jaaaaaaajjjjjj, már megint kezdem. meg akarom érteni, hogy hogy van ez, és segíteni akarok. de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt akkor érteném csak meg, ha én is beteg lennék. ilyen áron nyilván nem akarom megérteni.

mostanában próbálok nem görcsösen akarni segíteni. inkább annak örülni, ha jól van az illető, és "normálisan", vagy inkább hétköznapi módon viselkedik. mondjuk ennek sem lehet nyilvánosan örülni, mert attól félek, hogy akkor visszazuhan. mint amikor a gyerek hasraesik. nem is biztos hogy megüti magát, de megijed. ha ilyenkor felkapjuk és elkezdünk agonizálni, akkor a gyerek minden valószínűség szerint elkezd bőgni. ha sajnáljuk, megintcsak. ha elvicceljük, vagy semmiségnek kezeljük, továbbmegy, mintha mi sem történt volna. ez persze tényleg csak akkor működhet, ha nem sérült meg. nehéz az élet.

37

furcsa dolog történt. bejelölt egy lány az iwiwen. eddig még nem is lenne furcsa. az már az volt, hogy rögtön írt egy üzenetet is. nézem, nézem, ki lehet. ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. olvasom az üzenetet. "hogy vagy? rég hallottam felőled." hmmm. érdekes. olvasom tovább. felfedezni vélek két ismerős nevet, és a kérdés, tartom-e velük a kapcsolatot. áhhááá. akkor már gyanús volt, a két ismerős volt a közös pont, és valamikor a múltban mi találkoztunk. nem sokszor, az biztos. kaptam dicséretet a képeimre, és az invitálás, írjak, ha van kedvem. volt. jött a válasz már emailen. és ment a válasz. olyan jót levelezgetünk, és annyi a közös pont, hogy magam is meglepődöm. megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor. egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az egészet. egy annyira kedves lány, és olyan őszintén írogatunk (ez persze csak egy érzés), mintha tényleg régi ismerősök lennénk. lehet, hogy életemben először megtapasztalhatom, miért is lett kitalálva ez a közösségi szájt?

36

annyira hülye tudok lenni. beszélgetek valakivel, valamiről, erre képes vagyok mondjuk napokkal később rákérdezni arra, amiről beszéltünk. és ez ráadásul abban a pillanatban nem is esik le, csak később. olyan, mintha nem figyeltem volna oda arra, amiről beszéltünk, pedig de. csak valahogy egy időre kiröppent a fejemből. Ani barátnőm megbetegedett, írtam neki sms-t, hogy mi baj van. influenza. erre amikor tegnap összetalálkoztunk, megkérdeztem, mi volt a betegség, influenza? tiszta kattant vagyok. mikor TUDTAM, hogy az volt. és ez egy csomószor előfordul, csak nem tudatosul. biztos a kedvestől tanultam, ő nagyon jó ebben. de miért nem rajzolni tanulok tőle, vagy barkácsolni?

35

egy nagyon nyugis, otthonülős hétvégén vagyunk túl. sütöttem hús-krumplit meg bownie-t. a brownie-t csak azért, mert pénteken bevásároltam egy csomó nélkülözhetetlen konyhai eszközt, mint például: porcukor szóró (ami van, az beszáradt, nem lehet feltölteni), derelyevágó, fokhagymaprés (eddig granulált fokhagymát használtam), tortadíszítő szett, fakanál készlet (kettő kevés), sajtreszelő (egy kevés), mérőedénykék (két készlet, ami karikára van felfűzve, és az egyik cup-ban is mér meg ml-ben). na és jött az ihlet, hogy ha már tudok cup-ban mérni, akkor süssek olyat. így jött a brownie. isssssteni lett. rájöttem, hogy sütni jó dolog.

34

történt a következő. van egy ismerősöm, akinél megfigyeltem az elmúlt években, hogy szeret, hogy is mondjam. nem igazat mondani. túlozni. sok esetben nem is venni észre, ám néha elkövet szarvashibákat. például amikor egy nagyon zárt közösségben három tök eltérő árat mondott az általa vásárolt lakásra, három olyan embernek, akik még beszélgetni is szoktak egymással. itt milliós eltérésekről beszélek. egyszerűen nem értettük, miért. arra is gondoltunk, hogy annyi a magyarázat, hogy meg sem vette azt a lakást, csak bérli, erre utaltak is jelek. képeket nem tesz a falra, vett egy oda egyáltalán nem passzoló gardróbot, ahelyett, hogy beépíttetett volna egyet ugyanannyiért. ezzel sem lenne semmi gond, más is bérel lakást. olyan is volt, hogy az egyik srácnak azt mesélte, hogy azért kellett eladnia az előző lakását, hogy tudja fizetni az apukája gyógykezelését. az, ha jól emlékszem nagyjából egy évvel korábban volt. onnan tudom ugyanis, hogy én is kisegítettem anyagilag, hogy ki tudja fizetni a kezeléseket. a másik meg, hogy valaki elad ezért egy 8 millás lakást, amiből cirka 3 milla a hitel, majd egy hónappal később vesz egy másik lakást 17 (22, 25) milláért. szóval ilyen ő. beszéltünk róla a többiekkel, akiknek szintén feltűnt, hogy nagyon sok esetben ellentmondásba keveredik saját magával. mondjuk azért gáz a helyzet, mert sosem tudom szembesíteni a hazugságával. régen ezt szívügyemnek éreztem, nem bírom a hamisságot. de valahogy olyan ügyesen lavíroz, hogy megfoghatatlan. mostanában, mivel a kapcsolatunk sokat lazult, nem is foglalkoztatott a kérdéskör. ám pár napja történt egy eset, amikor megint eszembe jutott. játszottunk. méghozzá azt, hogy kiállt 3 ember a társaság elé, és mondaniuk kellett 3 dolgot magukról. olyat, amit mi nem tudunk róluk. ebből a 3 dologból egynek hamisnak kellett lenni, nekünk meg ki kellett találni, melyik nem igaz. ő kezdte. elmondott három dolgot, mi meg bekiabálással szavaztunk. nagyjából megoszlott a vélemény, hogy vagy az első, vagy a második sztori a hamis. kérdeztük, melyik. erre mondja, hogy a második. visszakérdeztünk, hogy az nem igaz? válasz: "de, hogy az az igaz. ja, nem hogy az nem. ja, az első a hamis. ú, elcsesztem, egyik sem igaz" na ezek után néztünk nagyokat, hogy most mi van???? ő maga sem tudta vajon, hogy mikor "hazudott"? vagy tényleg egyszerűen csak elrontotta, és két hamisat mondott és egy igazat? mindenesetre nagyon helyes volt, ahogy zavartan körülnézett, és leült a helyére. én nem jöttem rá, hogy most akkor melyik sztori volt igaz. és levontam a következtetést, hogy ezzel mindenki így volt, és nem is foglalkozott vele utólag, hogy megtudja, mi az igazság. és nem is kételkedett senki a szavahihetőségében. ez egy neki való játék volt megint, mert nem tudtuk meg, hogy hazudott-e, és ha igen, mikor.

tegnap délutánra már el is felejtettem a dolgot, amikor az egyik srác odajött hozzám, hogy mit szóltam az esethez? vagy csak neki tűnt fel, mert már beszélgettünk róla? összemosolyogtunk, és megbeszéltük, hogy nem is kell vele foglalkozni. ő ilyen. én azért nagy ívben elkerülöm, ki tudja, mikor füllent olyat, amiből nekem valamilyen károm származik...

33

annyira, de annyira ügyes vagyok. vagy inkább asszertív. vagy mindkettő.

az történt, röviden, hogy hónapok óta húzódik a házunk "adásvétele". a dolgot csak az bonyolítja, hogy van hitel a lakáson, amit át akarunk pakoltatni a házra. a szerencse, hogy mivel csere volt, így át tudott költözni mindenki az új lakba. tavaly szeptemberben... október-novemberben ügyeket intézünk, decemberben tudtuk volna beadni a bankba a papírokat, de hát akkor már a fű sem nő a banki szférában... január. hmm. terhesség, műtét, Pocak beteg volt. jött a február eleje. akkor újra kezdtük az ügyintézést, be lett fizetve az értékbecslő, földhivatalból kikértünk minden papírt stb. akkor derült ki, hogy anyósomnak lejárt a személyije. két éve. hmm. mivel haszonélvező, így kellett hozzá. gyorsan elintézte a születési meg a házassági anyakönyvi kivonatának a kikérését, mert azok is kellenek, és persze azok nem voltak már meg. becsattogtak a bankba, és onnan jól elhajtották őket, mondván, az ideiglenes személyi nem elegendő. hazamentek. na és itt kezdődött az asszertivitásom. megnéztem a www.magyarorszag.hu -n, hogy mire használható az ideiglenes személyi. nem volt fent semmi, mellesleg le a kalappal, gyorsan, sokmindent meg lehet találni rajta. van ott egy telefonszám is, fel is hívtam. nagyon kedves fiatalember a vonal végén, izibe' diktálta is a telefonszámot, hol tehetek panaszt a bankra, mivel jogtalanul utasították el az ügyintézést. hurrrrááááá! hívom is a sógorom, ő a kontakt a bankkal. mondja, intézkedik. este megint felhívtuk, mi a helyzet. a Bankos Bözsike annyival kommentálta, hogy igen, jogos, a jogászok el is fogadták, de a "hitelesek" ragaszkodnak a rendes személyihez. nane. de. ígért egy visszahívást mára. és jesssssssssz! nekünk lett igazunk! ma már be is vihetjük az összes papírt, és remélem, napokon belül a mienk a ház. lehet gratulálni, a virágcsokrokat az öltözőmbe kérem.

32

azt hiszem, közeledik a tavasz. ezt abból állapítottam meg, hogy a macska egyre többet van távol, és amikor reggel próbálom becsalogatni (aktívan zörgetve a befőttesüveget, amiben a száraz kaját tartom), már egyre kevésbé fázom kabát nélkül. a teraszon is napról napra nagyobb a hómentes terület. ja, és a kertben megjelent két hatalmas vakondtúrás.

31

és nagy nap a mai! ha minden igaz, akkor nagylány lettem. (fúúúúúj, de hülye kifejezés. de most hogy írjam le?) ma négy hete volt a műtét, így a legideálisabb, ha 28 napos a dolog. és annyi! hétvégére Pocak (igen, a kedves új neve, kitalálható, miért. nem, nem a külsőségek. hanem a két óvodás sztorija, amit a kislány ad elő, és Pocaknak szólítja a szerelmét. najó, összefügg a hasméretének a változásával is) már kitalálta, hogy akkor kettesben otthonmaradunk, és ööööö....bezárjuk az ajtót. na.

30

ma is ügyes voltam, felhívtam végre a kötelezős biztosítómat. gyanús volt, mintha februárban nem utaltam volna a díjat, meg mintha levelet sem küldtek volna, ráadásul kellett volna küldeniük egy igazoló levelet, hogy van élő szerződésem velük. ha ugyanis ezt nem tudom bemutatni, akkor büntet a rendőr. 20ezerre. szóval felhívtam őket, elutaltam kéthavi díjat, és még a kötvényszámomat is elárulták. szupi.

ja, és elintéztem, hogy bővítsék azt az állomást, mit használok, amikor otthon netezni próbálok. este meglátjuk, mit sikerült varázsolniuk a kedves kollégáknak... (télleg kedves volt mindkét srác akivel beszéltem!)

29

tegnap óta olyan szinten feszült vagyok, mint hónapokkal ezelőtt voltam utoljára, amikor pms-eztem. megőrülök. ordítani tudnék. idegesít a kollégák fecserészése, de a zene is a fülemben, ami a fecserészést hivatott elnyomni.

most vagy történjen valami, vagy történjen valami! és még a tetves hó is szakad reggel óta. hogy fogok hazamenni? ez gáz, már ezen jár az eszem. :)

idegesít a fogam is. fáj, de csak néha. el kell mennem fogorvoshoz, de félek, hogy fájni fog. de ha húzom az időt, akkor csak rosszabb lesz. szóval tudom, a legjobb lenne mihamarabb túlesni rajta.

de jó is történt. megkeresett a kolléganőm olyan msn-félén, az, akivel a babás fórumon találkoztunk. egyszerre jöttünk a céghez annak idején. a fórumon meg nicknév alapján, meg egy-két munkahelyi sztori alapján kiderült, hogy egy helyen dolgozunk, és még titokterhesek vagyunk. vicces volt. szóval megkeresett, hogy mi van velem, már sokszor akart írni, de nem mert, nem tudta, hogy vagyok. elbeszélgettünk, mondta, hogy a fórumon is gyakran kérdezgették, tud-e rólam valamit. felírta a fórumra, hogy velem beszélget, jól vagyok, meg üzentem, hogy puszilok mindenkit, és annyira kedvesek voltak! csomóan visszaírtak, hogy puszilnak, utána én is írtam, hogy köszi, meg hogy vigyázzanak magukra. aztán írták páran, hogy néha nézzek be hozzájuk, főleg, ha megint babát várok, de írtam nekik, hogy nekem képtelenség most naprakész lenni ott, meg nincs is rá időm, így ha valaki szeretne velem kapcsolatban maradni, írjon privát üzenetet. kíváncsi vagyok, ki fog jelentkezni. :)

28

mi is az igaz barátság? azt szoktuk mondani, hogy az, amikor a másikra bármikor számíthatsz. na ezt kicsit kiegészíteném. kedvenc gyerekkori barátnőm szemüveges. ezen felbuzdulva elmentem a múltkor egy optikus vizsgálatra, ahol megállapították, hogy nekem is kell szemüveg. nem tudtam, hogy csak azért, hogy vegyek tőlük, vagy tényleg, így bejelentkeztem a klinikára szemorovshoz. azért az is hozzátartozik, hogy nekünk támogatják a szemüveget, így azt terveztem, hogy nekem felírják, és Rozinak elszámoltatjuk. na ma jött el a napja. miután átvergődtem magam a városon, késve, de megérkeztem. a dokinéni inkább idős volt, mint középkorú, és még a gyermekkori betegségeimről is kifaggatott alapos volt, mondhatom. végigolvastam a táblát (kicsit bizonytalanul), majd miután úgy vettem ki a szavaiból, hogy jó a szemem, elmondtam, hogy sötétben bizonytalanul látok. erre bejelentette, hogy akkor megvizsgálja a szemem nyomását. vagy valami ilyesmi. mosolyogva kérdeztem, fájni fog-e. "á, nem, el fogjuk érzésteleníteni" basszus. már láttam lelki szemeimmel a lidokainos injekciós tűt közelíteni a szemgolyómhoz, amikor kiegészítették az információt: szemcsepp lesz. feküdjek le. utána valami fémdarabbal belenyúlkált mindkét szemembe, azután beutalt valami szemklinikára. fasza. Rozi, sokba fog ez neked kerülni... :)

pedig olyan nyugodt voltam. végre egy olyan orvoshoz megyek, gondoltam, ami nem kellemetlen. de. az. érzéketlen szemgolyóval vezetni úgy, hogy tiszta csipa vagy, és nem nyúlhatsz a szemedhez, mert ugyebár érzéketlen, ergo esélyes, hogy kinyomod. de már jó.

most már csak a szemklinika meg a fogorvos van hátra. remélem. ez az éve az egészségügy éve. legyen már vége.

27

miért van az, hogy sokadszorra megyek nőgyógyászhoz, tudom, hogy csak sima ultrahang lesz, és mégis rommá izgulom magam előtte?

és miért van az, hogy ciklusszerűen (nem szó szerint, inkább időszakosan) mindig más testrészem van kiszáradva? valamikor az ajkaim, de tiszta cserepesek, most éppen a kézfejem, de vörös is, nemcsak száraz, volt már a lábam szára, szinte hámlott.

miért?

26

még nem emlékeztem meg a hétvégémről, pedig érdemes. szombaton Isti barátommal hivatalosak voltunk egy házibuliba. előzményként több dolgot megemlítenék. Isti kollégájának volt az 50. szülinapja, amire meglepetésbulit szervezett a barátnője. a lány kábé velem egyidős. Szentendrén laknak. már a céges (Istié) karácsonyi bulin meghívott minket a lány, de még nem tudtuk a pontos időpontot, csak hogy valamikor februárban lesz. jót mosolyogtam magamban, hogy hát akkor nekem már pocakom lesz, nem is hiszem hogy elmegyek, meg hát a lényeg, amit nem mondtam eddig: Istivel elkönyveltek minket egy párnak, így ezt is borítani kell, gondoltam. na ez a helyzet ugye változott, így nem volt akadálya a bulinak. a másik info, hogy kedvelem a kollégáit, tök jófejek. van egy srác, akivel van előéletünk is, a neve Lábtyű Kolléga. nem lesz nehéz kitalálni, miért... volt Istinél egy házibuli, vagy inkább vacsora, amit a közvetlen kollégáinak rendezett. én voltam a "háziasszony". egyszercsak megpillantottam a fiatalember lábát. normál ruházat (ing, kordbársony nadrág) mellé képes volt fölvenni egy citromsárga-zöld színvilágú lábtyűt, ami, ha jól emlékszem békát mintázott. na, amikor ezt megláttam, már túl voltam pár pohár boron, és abban a helyzetben találtam magam, hogy nagyjából körben ülünk, és a Lábtyű Kollégával épp egymással szemben vagyunk, és az ő lábtyűje a téma. nem is akárhogy. kíváncsi voltam a lelkivilágára, mi vitte rá, hogy épp ma este, épp ehhez az öltözethez ezt a kiegészítőt választotta. mindenki némám figyelte verbális csatánkat. emlékezetes este volt, ám nem jutottunk sem dűlőre, sem közös nevezőre. viszont bejött a pasi, nem kicsit. akkoriban volt egy nagyon kedves barátnője, aki szintén jelen volt, én meg éppen a nagy szerelem és ebbe belehalás és a kedves közötti korszakomat éltem. ami még fontos, hogy Lábtyű Kolléga igencsak nagyon oroszlán csillagjegyileg, ami rám nézve nagyon veszélyes. ezután a buli után nem sokkal felmondott, elment világot látni. pár hónapja (vagy egy éve?) visszalépett a cégbe, de csak a karácsonyi bulin találkoztunk. ő új barátnővel, én meg titokterheses, de azért össze-össze néztünk, amiből tudtam, hogy nem felejtette el a kis konverzésönünket.

és eljött a buli napja. tudtam, hogy ő ott lesz, meg még három pasi, akit ismerek, a többi vendégről nem tudtam semmit. mivel hónapok óta ez volt az első buli, amin részt vettem, lehet, hogy kicsit sokat is vártam tőle. megérkeztünk hárman (az egyik srácot felvettük), otthon volt a háziasszony és az ünnepelt 24 éves lányának a pasija. a lány vitte el az apját korizni, amíg előkészült a buli. szóval megérkeztünk. kaptam váltócipőt, ami egy piros lapos sarkú lakkcipő volt. aki ismer engem, tudja, hogy nem az én stílusom. de meg kell hagyni, nem állt rosszul. nekem is akarta adni a háziasszony lány, de erősen tiltakoztam. bementünk. kipakolva minden szépen feldíszített saláta, meg husi. kábé fél óra elteltével megkérdezték, mit iszunk. Isti semmit, ő volt a lúzer sofőr. én, mondom, bort. volt kimérve tokaji szamorodni, mondom azt nem annyira szeretem. mindegy, megkóstoltam, nem ízlett. akkor kibontásra került egy vörösbor, elszopogattuk. a kajához senki nem akart igazán hozzányúlni, amíg az ünnepelt meg nem érkezik, mégis, hogy nézne már ki a szépen feldíszített asztal. zene semmi. megérkezett közben még egy pár, ők jófejek voltak. a srác asszem szintén 50, de tízet simán letagadhatott volna, a barátnője halkszavú. ott ő volt a lúzer sofőr. jött még egy lány, akinek mint megtudtam 10 év kellett, hogy meggyőzze magát, tud tanítani, ugyanis akkor végzett az egyetemen, de most kezdett el angoltanárként dolgozni. volt még egy srác, aki próbált vicces lenni, de inkább olyan semmilyen volt. jött még a szülinapos gyermekkori barátja, de ő nem maradt sokáig, nem is beszélgettem vele. amikor a lufikat fújtuk, akkor érkezett Lábtyű Kolléga a barátnőjével, vele bandáztam végig. mármint a lánnyal. amikor közeledett a szülinapos hazaérkezésének az időpontja, akkor már szólt egy kis Morcheeba, és hirtelen pánikhangulat tört ki. mondom, el kéne rejteni a kabátokat, cipőket, ha már meglepi buli. mondja a háziasszony, hogy nem kell, mert úgyis sejt valamit. najó... majd lekapcsoljuk a villanyt, és jól meglepődik. kérdezem: énekelünk? erre ő: "jaaaaaaj, de jó ötlet!" na, ezen is túl voltunk, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a szervezésen volt mit javítani. meg hát a pia. elfogyott ugyanis az az egy, azaz egy üveg vörösbor, több nem bontódott. néztem én körbe, de nem láttam többet. nagy nehezen megérkezett apa és lánya, kezdődött a buli. ugyanis, táncházasok lévén az ünnepelt kedvenc zenéje cserélte le a Morcheebát. népzene. az a sírós, érfelvágós fajta. asszem akkor írtam először Rozinak, hogy én még ilyen sz@r buliban nem voltam. vittem ajándékba én is, meg a pár is egy-egy üveg házipáleszt, abból ittunk egy picit. utána keresgéltem még piát, de csak pezsgő volt az asztalon, az is vagy három üveg kibontva. senki nem itta. abból is ittam egy keveset, hátha. de semmi. akkor hívtam Rozit, hogy megpróbálom rávenni Istit, hogy lépjünk le, és menjünk el bulizni. annyi hangulat már volt bennem. de nem lehetett olyan egyszerűen hazamenni. a szobában beszélgettünk, már Pet Shop Boys szólt, és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a társaság közepén vagyok, és a munkámról beszélgetünk. megérezhette Lábtyű Barátnő is, hogy nem kóser a dolog, ezért gyorsan megjegyezte a háziasszonynak, hogy "jajj, de édes jegesmedvés zoknid van!" na, ekkor néztünk össze Lábtyű Kollégával, elkezdtünk röhögni. megszólalt: "felvettem volna, de képzeld, tönkrement" sajnálkozásomat fejeztem ki. aztán kimentem valamiért a konyhába, majd arra figyeltem fel, hogy mintha Isti és Lábtyű Kolléga rólam beszélgetnek. csak azt láttam, hogy felém tekingetnek, nem sikerült kihallgatnom a diskurzust. utólag próbáltam kifaggatni Istit, hogy ugyan mi volt az a jó téma, de nem tudta rendesen elmesélni, csak annyit, hogy kérdezett valamit Lábtyű Kolléga, mire Isti elmesélte, hogy együtt élek valakivel. na, ettől sem lettem okosabb.

volt azért egy dráma is. éppen a ház előtt beszéltem telefonon Rozival, amikor is kirohant a házigazda lánya, méghozzá zokogva. aztán lassan hazaindultak, kibőgött szemekkel, majd megint sírva fakadt. kérdeztem a többiektől, mi történt, amíg nem voltam bent. senki nem látott, nem hallott semmit. aztán megkérdeztem az apjától, hátha tudja. tudta. a 24 éves csinoska kislánya ráállt a mérlegre, ami 3 kilóval többet mutatott a szokásosnál. ezen borult ki. no komment.

a buliba 6-kor érkeztünk, és éjfélig húztuk. boldoggá tett, hogy elindutunk haza. Isti egyhelyben ülve töltötte az estét, én meg próbáltam ismerkedni, beszélgetni olyan emberekkel, akikkel tudom, hogy soha az életben nem fogok találkozni. tanulságos.

25

úgy látom, sláger lett a társkereső. van egy blog, ahol a csajszi szintén feltett egy kamureget egy társkeresőre, és a blogján beszámol az élményeiről. remélem, nem sértődik meg, ha közzéteszem: http://lazacic.freeblog.hu/

érdemes olvasgatni, télleg hatalmas az a bizonyos állatkert...

vannak nekem is tapasztalataim, nem kevés. bár én valós reg voltam, így csak erről tudok mesélni. volt egy nagyon aktív időszakom, amikor is az alábbi emberkékkel ismerkedtem meg:

(ja, az hozzátartozik, hogy a kedvest már ismertem, "laza" kapcsolatban voltunk akkoriban, vagyis meséltem neki a boxos élményekről. rávettem, hogy ő is regisztráljon, mert hát vannak ott jó csajok. rá kimondottan az idősebb korosztály cuppant, nem is nagyon ismerkedett. csak egy csajjal randizott, de nem lett belőle semmi. aztán amikor közöttünk "komolyra fordult", akkor én töröltem magam, utána visszaregisztráltam csekkolni, vele mi van, és hosszú hetekig nem is volt fönt, aztán ő is törölte magát.)

1. volt egy negyven körüli pasi, leveleztünk, aztán napokig órákat beszéltünk telefonon. debreceni volt. egy péntekre megbeszéltük, hogy feljön, nézzük meg egymást. először kajáltunk a westendben, utána átmentünk egy borozóba. valahogy személyesen már annyira nem voltunk egy hullámhosszon, de ezen gyorsan változtatott az elfogyasztott bormennyiség. éjszaka hazamentünk hozzám, próbálkozott (egy ágyam volt...), de nem történt végül semmi. másnap reggel megbeszéltük, hogy nem passzolunk, és békében elváltunk. mondjuk barátság sem lett belőle, nem is hallottunk egymásról azóta. a sztorihoz még hozzátartozik, hogy megmutattam a kedvesnek a pasit az ismerkedős oldalon, kiderült, hogy régről ismerik egymást, így ha más nem, akkor ez biztos visszatartott volna a továbbiaktól...

2. volt egy kedves srác, szintén levelezéssel, telefonálással indult, aztán amikor találkoztunk, rájöttem, annyira nem tetszik. azért még egyszer-kétszer összefutottunk, és végül megmondtam neki, hogy mégsem. ő elég nehezen fogta fel, próbálkozott még egy ideig, aztán elkopott.

3. volt egy-két nagyon gáz, akiket tiltólistára is tettem, mert vérig sértődtek azon, hogy nem tetszenek, és elküldtek az anyámba, meg én voltam a büdös k...a. egyre emlékszem konkrétan, az egy kétajtós szekrény méretű, kopasz állat volt.

4. volt egy, akivel tök jókat leveleztünk, telefonoztunk, és pár nap múlva találkoztunk is. ő nagyon jófej volt, tetszettünk is egymásnak meg minden, még a barátaimhoz is feljött velem, szóval jó volt. de nagyjából egy héttel az első találkozás után rájöttünk, hogy nem kellünk egymásnak. ez nagyon jó emlék, mert intelligens felnőttek módjára beszéltük meg ezt, és utána még évekig találkozgattunk. amikor erre járt (a dolgozóm felé) rámcsörgött, ittunk egy kávét, megbeszéltük, kivel mi van. aztán eltűnt. és egyszercsak felbukkant, méghozzá úgy, hogy egy barátnőm szintén beregisztrált egy társkeresőre (talán ugyanarra, ahol én voltam), és ott rákattintottak egymásra. amikor megláttam, elkezdtem röhögni. ennyire nem lehet kicsi a világ! aztán nem jött össze nekik sem. lehet, hogy valami probléma van a sráccal?

5. a vége felé már elfogyott a türelmem, nem akartam napokig, vagy istenments hetekig húzni az időt a találkozóig. volt egy szimpatikus srác, kép és bemutatkozó alapján, cseteltünk egyet, asszem ez egy szombat kora délután volt. megbeszéltük, hogy estefelé eljön értem, elmegyünk teázni, essünk túl rajta. gyerekek, hogy élőben milyen csúnya volt! és kicsit fura is. de azért megmondtam neki, hogy nem jön be. így volt korrekt.

6. és az utolsó, aki eszembe jut: annyira nem jött be az adatlapja alapján, de egye fene, találkozzunk. előző este buliban voltam, bazi másnapos voltam, amikor asszem szintén szombat kora délután találkoztunk. nem tetszett. beültünk egy teraszos helyre. mondtam, másnapos vagyok, iszom egy sört. nézett nagyot. ő nem nagyon iszik. jó. megkérdeztem, zavarja-e, hogy ha rágyújtok. nyitott hely lévén, nem zavarta, de tudtam, hogy nem bagózik. a beszélgetés alapján sem jött be, de nagyon nem. azzal búcsúztam el egy fél óra után, hogy nem hiszem, hogy összeillünk, különben is megyek este bulizni, így készülődnöm kell. látni kellett volna az arcát :))

biztos voltak még, lehet, hogy eszembe is fog jutni újabb, de ezek voltak a legemlékezetesebbek. a lényeg, hogy mindig megmondtam, ha nem jön be, akár már az elején is. és abból is kevés volt, aki csak lapult, ahelyett, hogy megmondta volna, én nem jövök be. egyébként hiszem, hogy meg lehet ismerkedni jófej emberekkel, akár még kapcsolat is lehet belőle. a közvetlen(!) környezetemben két pár is van, akik így ismerkedtek meg, most boldog házasságban élnek, sőt, már gyerekük is van.

24

a kolléganőm mesélte, hogy mennek a pasijával az USA-ba, én meg poénból megkérdeztem, csak nem házasodni Vegas-ba? a válasz meg is lepett, meg nem is. de, útba ejtik, összeházasodnak.
erről jut eszembe, asszem megkérték a kezem. már a múltkor megkérdeztem a kedvest, hogy elvenne-e, vagy ez a házasság téma idegen tőle. azt mondta, nincs semmi gond vele, és visszakérdezett, hogy hozzámennék-e. mondtam, hogy erre nem válaszolok, mert nem tekintem lánykérésnek. erre valamelyik nap éppen előttem (pontosabban a kályha előtt) térdelt, kapargatta a tüzet, és megint szóba került valahogy a dolog. erre megint megkérdezte, hozzámennék-e. megint valami olyasmit mondtam, mint előtte. aztán elmeséltem Rozinak, aki leb...tt, hogy hogy lehetek ilyen, hogy végre megkérdez, én meg elhessegetem. ezen agyaltam tegnap, majd megkérdeztem a kedvest, hogy ő komolyan megkérte a kezem, vagy csak úgy kérdezte? erre megkérdezte, hogy ezen agyalok? mondom, igen, nagyjából, de csak akkor, ha komolyan kérdezte, ha nem, akkor nem agyalok. reakció: "jajj, bébike, szörrrnyű vagy." és vigyorog. na ezt bogozza ki nekem valaki. én tuti nem hozom szóba többet.

23

Zsömle, Ancsa tengerimalaca kétnapi szenvedés után, 11 hónapos korában ma elhalálozott. nagyon sajnálom. kérek egy perces néma csöndet neki.

22

most nagyon kaki minden. semmihez nincs kedvem, se hazamenni, se a házzal kapcsolatos problémákat megoldogatni, sem dolgozni, sem dokihoz menni. esik megint ez a rühes hó. szép, persze, de ez is idegesít. lehet, hogy pms-em van?

21

olyan szinten hányingerem lesz, ha egy pasinak hosszú a körme, hogy nagyon. el tudok ennél gusztustalanabb dolgot is képzelni, persze, bár nem szívesen gondolok bele. de az, hogy hosszabb a körme mint nekem, ááááááááá. és hát, sajnos nagyon szem előtt van. nem tudok nem oda nézni. brrrrrr.

20

így néz ki a kertünk, amikor esik a hó.

19

megvan az oslo-i settenkedő! hát ki más lenne, mint én? basszus. az van, hogy a telefonon is szoktam blogot olvasni, és sokszor megnézem a sajátom, és onnan megyek át az olvasott blogokra, mert ott ugye látom, hogy ha van friss bejegyzés. na és most láttam, hogy opera minivel nézte valaki; ez nem volt kérdés, mert az én voltam. és ott van mellette, hogy Oslo. ekkora lúzer nem lehetek. csak eddig külön néztem, hogy ip cím, meg city.

Bóbita, majd kommentelek onnan. :)

Csimpi, köszi a statigépet. :)

18

őrület, milyen termékeny vagyok mostanság. ez a blog jó hatással van rám. :)

na, nézzük, milyen napokat is élünk?

van ugye ma péntek 13. olyan szinten nem foglalkozom vele, hogy nagyon. lehet ezen parázni, de tök vicces inkább. fogalmam sincs, hogyan alakult ki, de mindjárt utána is nézek. na, találtam is, olyat, hogy ugye a 13 szerencsétlen szám, a péntek meg Krisztus keresztre feszítésének, meg a rómaiaknál a kivégzések napja volt. ha valaki még talál érdekességet, jöhet, kíváncsi vagyok.

holnap meg Valentin nap. na, ezt sosem szoktam tartani. a kedvessel sem rémlik, hogy valaha valamit másképp csináltunk volna. nem úgy idén! tegnapelőtt ugyanis bementem a DM-be arctisztítót venni, és gondoltam, megnézem a parfümöket, van-e valami jó, olcsó. Nina Ricci-t használok egyébként, pont most fogyott el, és már meg is rendeltem a neten, tegnap megérkezett. de szerettem volna egyet mellé, hogy tudja variálni. szóval DM. megyek a parfümös pulthoz, látom, ki van írva, hogy Valentin nap alkalmából ha veszek egy parfümöt, a fiú/lány párját mellé 1 forintért adják. nagy nehezen találtam is egyet, ami sajna csak eau de toilette, eau de parfum nem volt. :( ja, meg olyanból is kevés, persze, aminek megvolt a párja. szóval egy replay mellett döntöttem, abból a pasi is állat jó. vettem hozzá egy szép sötétkék organza zsákocskát, és abban adtam át. amikor hazaértem, látom, nagy a sürgés-forgás a konyhában. hát a kedves sütött nekem (na jó, magának is) egy csomó palacsintát. ez azért különleges, mert nálunk a családban nem tudnak a nők palacsintát sütni. én is próbáltam, de komolyan. nem ment, pedig apa receptjét használtam.

a kedves már a múltkor is nekilátott, amikor otthon voltam "betegen", de talán ha a fele sikerült. akkor a palacsintasütőt okoltuk, aminek picit púpos volt a közepe, így onnan mindig lefolyt az olaj, és odaragadt a tészta. ellenben vettem egy pirospöttyös tefal sütőt, és egyet sem rontott a huszonvalamennyiből! csak az utolsót, mert azt néztem, és zavarban volt. szóval mi így ünnepeltük meg a Valentin napot. nem a napján, és nem drága ajándékokkal. hanem hétköznap, hétköznapi kedvességgel.

17

a tegnapi jó hírt méltó módon meg kellett ünnepelni. először bementünk bótba, vettünk finom bort meg sört, meg vettem egy hosszúnyelű műanyag kanál készletet, olyan fagyiskanál féle. amikor még néhány éves voltam csupán, a keresztanyámék még albérletben laktak, és a házinéninek volt olyan kanala. azóta vágytam rá. és tegnap megszereztem! utána jól beittunk Rozival. meg merem kockáztatni, hogy évek óta nem "buliztunk" ilyen jót kettesben, otthon. még az is lehet, hogy soha. volt sör, bor, buena vista, youtube, felhívtuk az összes pasiját, vadásztunk a loveboxon, röhögtünk, próbáltunk csoportképet csinálni magunkról, és persze meg akartuk váltani a világot. mindennek az lett az eredménye, hogy Rozi csak az egyik oldalán tudott feküdni, mert akkor nem szédült, én pedig asszem négyszer ültem föl az ágyban, hogy akkor most kijön minden. hozzáteszem, hogy én nem vacsoráztam, Rozi meg egy fél szelet kenyeret evett kábé. reggel meg fejfájással ébredtünk, és semmi nem lett a 7 órai indulásból.

ja, és nem szabad elfelejteni a másik jó hírt sem: tegnap végre felhívták a kedvest, miszerint a bank át tudja rakni a fedezetet a régi lakásról a házra. ez azért nagy dolog, mert amikor novemberben megtudakoltuk, lehet-e ilyet, akkor az volt a válasz, hogy minden gond nélkül. erre decemberben bevezették, hogy csak bizonyos helységben lévő ingatlanokat lehet megterhelni, és mit ad Isten, a mi kis falunkban nem pálya a dolog. na akkor vetettük be a nehéztüzérséget, pontosabban a kedves bátyját, aki a biztosító részen dolgozik. ő megkereste a nagyfőnököt, tipródtak olyan 2-3 hétig, majd tegnap szóltak, hogy oké a dolog. nemcsak az idő miatt örülünk, hanem szerintem ha egy másik bankhoz kellett volna mennünk, az 1-2 millába biztosan fájt volna, mert ennek a banknak szerintem még csak minimális tőkét törlesztettünk eddig, már ha egyáltalán, és inkább csak a kamatot. meg ott van a szerződés felbontásának a díja, hiába hivatkoztunk volna arra, hogy mi itt akartunk maradni, kényszerből váltunk, nem ért volna semmit. és hát ott van még az új szerződés díja. szóval remélem, most már végre lezárul a ház mizéria, és felvehetünk egy újabb hitelt, hogy befejezzük a házat...

16

este átverekedtem magam a hóviharon a rendelőig (persze a város egyik végéből a másikba), majdnem egyszerre értünk oda Rozival. felajánlotta ugyanis, hogy elkísér. mondtam, hogy nem szükséges, aztán rájöttem, hogy valóban nem szükséges, viszont baromi jó volt a tudat, hogy ott vár kint, amíg vizsgáltak. megnyugtató volt.

a lényeg, hogy minden rendben van, vagyis felírt cseppeket, amik elősegítik az összehúzódást odalent, és azt is mondta, hogy nyugodtan pakoljak csak fát, legalább kijön aminek ki kell jönnie. faja. mondtam is neki, hogy a terhességgel már a macskaalom takarítását le tudtam pattintani, azt most megint csinálhatom. a fapakolást azt hittem, megúszom egy ideig, de nem. mondjuk azt mondta, hogy a macskaalmot jobb is lenne, ha én takarítanám, hátha mégiscsak elkapom a toxoplazmát, mert volt egyszer egy kismamája, aki a terhesség alatt kapta el, és végig antibiotikumot kellett szednie, ráadásul 2 havonta szűrni kell, ha továbbra is negatív marad. rákérdeztem, hogy akkor meddig is nem lehet családi életet élni. hát, maradt a 4-6 hét. és vízben ülni ugyaneddig. csupa jó dolgoktól vagyok megfosztva. a lényeg, hogy tök rendes volt a doki is meg az asszisztens is, akiről kiderült, hogy a felesége. a végén még lehet, hogy hozzá fogok járni továbbra is? a fehérvári kórház mégiscsak egy katasztrófa. aztán megbeszéltük, hogy ma elmegyek a szövettani eredményért, meg kikérem Fehérváron a laboreredményt, és azzal visszacsattogok hozzá. reggel le is vadásztuk a papírt (jött velem megint Rozi), a 80%-a latinul van, de volt benne két bűvös szó: látható csupán. és nem volt benne egy bűvös szó: mola. ezeket biztatónak könyveltem el. és ráadásul kaptam is holnapra időpontot, ami nagyon ritkaságnak számít. ezen felbuzdulva odaadtam a bevásárlókocsi pénzt, amit mindig az autóban tartok, egy FN (fedél nélkül) újságot szorongató bácsinak, örüljön ő is. meg a nap is szépen süt. :)

15

tegnap este negyed 7kor értem oda az ambulanciára, miután az útitársam rábeszélt, ne várjak még egy napot a dokival. vártunk egy órát a dokira, majd csinált egy ultrahangot. megállapította, hogy nincs nagy baj, de azért reggel menjek el laborba, majd vissza egy ultrahang kontrollra. azután, mielőtt megvizsgált volna, elhúzott megcsinálni egy császárt, így újabb egy órát ücsörögtem ott. megvizsgált, kitöltött egy valag papírt, közben megszerelte a nyomtatót. szerencsémre az a doki volt, akit már kifigyeltem az egyik fórumon, és így élőben szimpatikus volt, úgyhogy lehet, hogy hozzá fogok átigazolni. na de reggel a labor maga volt a rémálom, ám még előtte megint alkottam. felmegyek a harmadikra, velem szemben ablak, fölötte a tábla: "FELVÉTEL". beszuszakolom a beutalót, rám néz a nő, mint egy hülyére, és mondja: "ez a laborba szól". mondom: "igen". erre ő: "de ez a röntgen". elnézést kértem, amiért nem ittam reggel kávét, és még nem látok, majd megkérdeztem, merre van a labor. jobbra irányított, ültek ott páran. befordulok a sarkon, és akkor jött a rémálom. négy felvételes ablak, előtt hosszú, tömött sorok. kivártam, csak röpke ötven perc volt, addig kabátban, a kis- és notebooktáskám húzza a vállam, plusz a kezemben az ajváros üvegben lötyögő pisi, diszkréten vörös szalvétába csomagolva, azon kiszacskó, persze, gumival összetekerve, ahogy kell. leadtam az üveget, utána már szólítottak is szúratásra, azt észre sem vettem, olyan rutinos volt a néni. mondjuk ez elvárható. a nőgyógyászati ambulancia megint érdekes tanulmány volt. jártam már ott kétszer, egyszer hétvégén, meg ugye tegnap este. egyszer sem volt senki rajtam kívül. szóval csillivilli meg minden, van sorszámosztó is, de minek, kérdem én. ugyanis sorszámmal ketten mentünk be, név szerint meg behívtak vagy 15 embert előttem. közben minden széken ülnek, 80%-ban nagy pocakkal, a maradék meg öreg néni és persze a nagy pocakok hímnemű kísérői. de inkább olvastam, mintsem hogy konfrontálódjak valakivel. nagy nehezen csilingel a hívó, megjelenik rajta a bűvös 30-as. nem én, hanem a sorszámom. felkapom az ölemből a két táskát, betuszakolom a könyvem, bemegyek. erre jön utánam egy csaj. nézek, mi van. mondja az asszisztens: "már azt hittem, nem jön, hívtam a következőt!" nem is tudom, nekem volt-e kellemetlenebb, vagy a csajnak, hogy végighallgatta az ultrahang vizsgálatot. én konkrétan visítani tudtam volna. és mi lett a vége? hogy menjek vissza a pesti dokimhoz, vizsgáljon meg, majd ő eldönti, mi legyen. mondjuk a tegnapi is meg a mai is azt mondta, hogy valószínűleg nem kell műteni, de inkább hárítottak, mondja ki az én dokim az áment. ezért kellett órákat várnom, meg laborba menni. na ezért (is) tart itt az egészségügy.

úgyhogy este megyek a magánrendelésre, és remélem, legközelebb akkor kell bármilyen dokihoz is mennem, amikor ÉN akarok, és nem amikor tényleg kell. fck.

14

nagyszerű. megint vérzek. nem kicsit. és nem kicsit vagyok betojva. gondoltam, lesz ami lesz, felhívom a dokit, aki műtött. még szerencse, hogy Mariann megadta a számát. innentől nem érdekelt, hogy nem ő adta meg. felhívtam, azt mondta, mindenképp meg akar nézni ultrahanggal, mert még korai a dolog, alig két hete volt a műtét. kérdezem, akkor kérjek időpontot csütörtökre a Kelenbe? hát, az elég későn van, inkább hívjam fel a magánrendelését. faja. az előbbi nekem ingyen lenne, az utóbbi, mint megtudtam 7ezer, mármint a vizsgálat, plusz 5ezer az ultrahang. na de mindegy is, a lényeg, hogy tudjuk meg, mitől van. remélem, nem kell újra műteni. és remélem, csak attól van, hogy megerőltettem magam. úgyhogy úgy gondoltam, holnap bent is alszom utána Rozinál. még nem tudja, de most már igen. :)

a kedves meg veri a fejét a falba, hogy miért engedett vissza dolgozni, pláne hogy miért engedte, hogy tegnap fát pakoljak.

félek.

13

szóval ott hagytam abba, hogy szombat este, slepping in my car. hát ja. haza is értünk szerencsésen. jól kialudtuk magunkat, majd kezdődhetett a vasárnap, amit a Jóisten is pihenésre teremtett. ezen felbuzdulva délelőtt kipakoltuk a nagyautóból a fát, amit hoztunk, majd elmentünk anyósomhoz, ahol a kedves láncfűrészes fagyilkossá, a bátyja fejszés gyilkossá, mi meg fahordó asszonyokká alakultunk. nagyjából egy óra alatt felaprítódott és behordódott a fa, majd nekiültünk kártyázni. úgy látszik, ez már családi hagyománnyá növi ki magát, de tök jó, mert még anyósom is élvezi, mi meg pláne, a györök meg lassan be tud szállni. ja, ha megismeri a számokat, mert a színeket már tudja. a kártyaparti közben kimentem a mosdóba, amikor is jött a pánik: vérzek. fasza. eltátogtam a kedvesnek, erre ő fennhangon: "micsoda? vérzel?" mondom, ja. megállt a levegő, majd mindenki szedte a sátorfáját. úgy terveztük, hazamegyünk, tisztába tesszük magunkat, majd irány a sürgősségi. aztán lanyhult a dolog, így a kivárás mellett döntöttem. mivel elmúlt, meg nem is görcsöltem, nyugovóra tértünk.

a reggel hóviharral köszöntött rám, de nem aggódtam. csak akkor, amikor ki akartam menni a teraszra, hogy eltakarítsam a havat. keresem a kulcsom, de nincs sehol. atyaég. tegnap a csomagtartóba tettük a táskám, és amikor lefeküdtünk, mondja a kedves, hogy kint maradt, ne felejtsem majd el. ja, jó. kérdeztem, bezárta-e a kocsit. válasz: igen. szupi. nade a kulcsom a táskámban. hogy jutok ki a házból? hívom a kedvest, mondja, menjek ki a nappali oldalajtaján. aham, rács van rajta. akkor ablakon. baszki, azokon is. végül is valahol megnyugtató, ha kijutni nem lehet, akkor talán be sem. kedves mondja, indul. akkor ugrott be, hogy a múltkor vettünk egy gyönyörű kulcsos szekrénykét, abban hátha van pótkulcs. és volt! kinyitom az ajtót, kívülről rá van hajtva a retesz. egy csavarhúzóval nekiestem, még jó, hogy van kisablak a bejárati ajtón. kiszabadultam. huhh. már csak az autó jégtelenítése volt hátra 100km/órás szélviharban. mellesleg a csomagtartóm nyitva volt, benne a táskám az összes cucccommal, kivéve a lakáskulcsom, ami a kedves autójában lapult. szóval jól zárult, és még jobban indult a hét...

12

ezen bejegyzést Kecskemét határán írom, félrészeg állapotban. jò, mi? este beállítottuk az órát reggel 5re, hogy hát menjünk haza a családomhoz. elaludtunk 11 körül, erre csörög a telefon éjfélkor, miszerint a kedves bátyjáéknál családi dráma van, eljöhetne-e éjszakázni? hát hogyne. erre való a család. megvártuk, lefeküdtünk. reggel én felkeltem ugyan 6kor, de mire a fiúk összeszedték magukat, lett 9 óra. így meg dél, mire hazaértünk. apa sütött nekem palacsintát, anya meg csinált rakott krumplit. a fiúk felpakoltak egy csomó tűzifát a kocsira, én meg addig megittam egy üveg bort. közben anyával meg a keresztanyámmal meg mamával dumcsiztunk, és tök jò volt minden. most meg szakad az eső, fàj a fejem és aludnék. és még olyan másfél óra hazáig. egyszer csak folyt.köv.

11

felkerült a csodastatisztika a blogra, így most már mindent látok, tudok. mármint hogy ki olvassa a blogot. nincs nagy forgalom, ez kicsit elszomorít. de a legszomorúbb amiatt vagyok, hogy a kis életem háromfelé van szakítva. azon töprengtem, hogy valahogy egybe kéne rakni a három blogot. na, majd ha jobban ráérek.

szóval engem is olvas valaki Osloból. csuda érdekes.

10

ez már slágerkérdés lesz, nem én vagyok az első, aki felteszi: hová tűnnek az ismerősök az iwiw-ről? eddig nem figyeltem, mennyi van, illetve hogy hogyan változik a számuk. csak hát az történt, hogy egyszercsak 666 ismerősöm lett. akkor bejelölt egy pasi, akivel elméletileg ismertük egymást, vagyis esélyes volt, de fogalmam sem volt, ki lehet. na mindegy, csak azért visszajelöltem, hogy 667 legyen. erre másnap már megint 666 volt. következő nap bejelölt egy volt osztálytársam, akivel már ismerősök voltunk, néztem is, vattafakk. és azt is láttam, hogy most 665 ismerősöm van. na, mondom, nem jelölöm vissza, mert akkor már megint 666 ismerősöm lesz. vártam. most megint eltűnt egy, így visszajelölöm a srácot. de mondja már meg valaki, hogy hogy fogyhatnak az ismerősök? ja, és ha bejelöl valaki, nem fogom visszajelölni, nehogy megint 666 legyen.

egyébként ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy kipucolom az ismerősöket, és csak azok maradnak meg, akik VALÓBAN azok. szerintem így történhet, hogy mindennap így dönt valaki, és ezek szerint az ilyeneknek én nem vagyok VALÓBAN ismerőse.

de köcsög ám az iwiw, mert erről bezzeg nem küld levelet. mármint ha valaki töröl az ismerősei közül.

9

elérkezett az a nap, amikor is Bandi, a macska kint maradt. úgy néz ki ugyanis a reggel, hogy a kedves fél 5 körül kiengedi, vadászik, bandázik kint egy fél-háromnegyed órát, bejön, eszik, feljön hozzám, alig várja, hogy felébredjek, majd kiengedem olyan fél 7-7 körül, bejön amikor, mondjuk legkésőbb háromnegyed 8-kor, merthogy akkor indulnék. na ez ma reggel dőlt meg. ugyanis napok óta elég nehezen sikerül hazacsábítani, mindkettőnknek. ma reggel hívott a kedves, hogy Bandi nem volt kint reggel, és enni sem kapott. nagyszerű, gondoltam. már kint van, viszont így sietni fog haza, ha másért nem, a kajáért. aha. kábé fél órát kiabáltam neki, de semmi. így is később indultam, mert a görény mosógép a 30 perces programot 50 percig járatta. szóval Bandikának volt egy plusz esélye, olyan 20 percig. de cseszett hazajönni. így fogtam magam, kipakoltam a teraszra a kajáját meg a vizét, és elindultam. majd rájön, ha mire hazaér, és az összes környékbeli macska elpusztítja a kajáját, hogy máskor siessen.

8

reggel majdnem frontálisan ütköztem egy autóval. a kis kanyargós úton mentem, egyszer csak az egyik kanyar után ott termett szemben egy kocsi. elrántottam a kormányt, majdnem az árokban kötöttem ki. éppen megnyugodtam, amikor egy átlagos úton mentem, nyolcvannal (nem vagyok rá büszke, városon belül), belső sávban, a külsőben velem egyforma sebességgel egy sorstárs. erre egy pillanat alatt mögém ért egy barom, és levillogott. érted, nyolcvannal, városon belül, úgy, hogy nem tudtam sávot váltani. anyád. picit később, szakadó eső, megelőztem egy teherautót (én a belsőben, ő a külsőben, négysávos volt ugyanis), erre kábé ötezer köbméter vizet zúdított a szélvédőmre. hirtelen semmit nem láttam, csak azt tudtam, hogy jönnek szemben, és ezerrel szorítottam a kormányt, hogy egyenesben tartsam az autót. reggel kicsit rosszak voltak az idegeim.

7

tegnap megálmodtam, mit kell tennünk. én személy szerint ugyanúgy szeretnék élni, mint pár hónappal ezelőtt, vagyis bulizni, kirándulni, fogyózni, fesztiválokra járni, meg ilyesmi. ez alatt azt értem, hogy a lehető legnagyobb hiba lenne, ha most teljes gőzzel ráállnánk a gyerekcsinálásra. úgyhogy ha valaki olvas, akkor kéretik betartani az alábbi szabályt: tilos feltenni az alábbi kérdéseket: hogy állunk az utóddal? mikor jön? megnőtt a hasam/meghíztam, nem vagyok-e terhes? és kéretik továbbadni ezt a nemolvasóknak.

6

végre lebontottuk a karácsonyfát, mármint ahhoz képest végre, hogy már mindjárt február van. bár amennyire jó nálunk a klíma (értsd bazi hideg van), kábé két tűlevelet hullajtott el eddig. de ma nekiestünk. és leszedtük a karácsonyi dekorációt is. eddig azért nem volt kedvem mert terhes voltam (najó, álmos és lusta voltam folyamatosan), utána meg azért, mert inkább feküdtem. de ma erőt vettem magamon, és miután hazaértünk a házidokitól, nekiláttam pakolászni. még a budit is kisikáltam. pedig azt utálom a legjobban. még főztem is. igaz, semmi komolyat, csak egy édes-savanyú csirkét rizzsel, azt is az üveges fajtából. de fel kellett hozzá vágni a húst. például. az elmúlt egy hétben mindent a kedves csinált, de télleg. reggeli, ebéd, vacsora, desszert, és mind ágyba. oké, itt elviselhető a hőmérséklet (mármint az emeleti szobában), de akkor is. gondoskodik rólam.

hazafelé összebaléhéztunk. ugyanis a teszkóban vásároltunk, majd pakoltunk el a pénztárnál. vettünk Nagy Zöld Táskát (ami kék), és abba szándékoztam mindent pakolni, ugyanis herótom van a sok kis zacsitól. na, erre elkezdett beledobálni mindent, majd amikor szóltam, hogy így nem jó, zacskóba pakolt fagyasztott cuccokat, meg minden mást is, és azt akarta beletenni a Nagy Zöld Táskába. persze hogy beszóltam. semmi reakció, de bepakoltam én. hazafelé, megkérdeztem, szeret-e (nyugi, ez olyan kis szokványos párbeszéd nálunk, amit csak mi értünk). erre azt válaszolta, amit szokott ("nana!"), de hozzátette, hogy azt nem szereti, amikor kioktatom. jó, ezt megbeszéltük. utána előkaptam a könyvem, pár oldal volt hátra. olvasok, és mitadisten, gyerek született benne a végén. úgy elkezdtem zokogni, hogy hú. pedig gyorsan be is csuktam a könyvet, de úgy látszik, nem időben. a kedves asse tudta, mit tegyen. kérdezte: megbántottalak? még válaszolni sem bírtam, úgy bőgtem, csak intettem, hogy nem. jézus. meddig lesz ez így? már azt hittem, nem is fogok többet sírni, már tegnap sem sírtam, meg ma sem, ez előtt. kicsit lelkifurdalásom is volt, hogy akkor ennyi? ilyen könnyen túl vagyok rajta? de gáz. ezek szerint nem. szép lesz, amikor a míting közepén sírva fakadok. ki kell dolgozni valamilyen módszert.

ja, lehet hogy elromlott a hűtőnk. nem fagyaszt. úgyhogy amit ma vettünk két zacskó gombócot, gyorsan meg is kellett főzni. lehet hogy csak sokmindent pakoltunk bele, és azt nem bírja. de ha nem, akkor ki kell dobni egy csomó mindent. vagy rendezünk holnap egy bazi nagy kajálós napot. olyan 10-12 embernek.

vasárnap meg megyek a keresztgyerekemékhez, este meg konszertre Rozival. várom. nagyon. aztán ha végigbőgöm, akkor végigbőgöm. előre is szorri. óvatosan fogok sminkelni mindenesetre.

5

reggel óta esik a hó. nem zavar, de nem is dob fel. szép. ma is ágyban vagyok. semmi kedvem felkelni. picit dolgozgatok, megy a tévé, persze alig van valami nézhető, ami meg van, abban minimum egy terhes nő van, plusz egy szülés. a legbiztonságosabb a showder klubot nézni. és itt van előttem a könyv, ami hosszú idők óta a legeslegjobb! Labirintus a címe, Kate Mosse írta. olyan da vinci kódos, de mégsem. állat jó, ajánlom mindenkinek.

egy baráti párnak múlt héten született meg a gyereke. fura pár, inkább a kedvessel vannak jóban, vagy nem is tudom. együtt voltunk, amikor megismertük őket, de még nem éltem itt, ők viszont hármasban összejárogattak. amikor ideköltöztem, emlékszem, mindig fura volt a lány. beszélgettünk négyesben, ő meg csak a kedveshez beszélt, velem olyan zavarban volt mindig. nem is nagyon volt közös témánk. nem zavart nagyon, bár mondtam a kedvesnek, hogy a lány szerintem rá van állva. aztán lecsengett a dolog. az viszont nagyon gáz volt, hogy a beköltözésem után pár héttel ki akartam nyomtatni valamit a kedves gépén, és véletlen egy másik "levél" nevű doksit nyitottam meg. az is egy levél volt, méghozzá a kedves írta. miután rákérdeztem, kinek, sok-sok gondolkodás után rájött, hogy a csajnak. olyanok voltak benne, hogy féltékeny vagyok rá (nevek nélkül), meg hogy nem szerelmes belém, meg hogy nézegesse csak a szép szemeivel. vagy ilyesmi. persze kiakadtam, hogy ez hogy lehet? nagyon meggyőzően adta elő, hogy nem is emlékezett a levélre, meg valószínűleg el sem küldte (úgy vol elmentve, hogy még az utolsó szó is félbe volt hagyva), és egyébként is, ez még akkoriban lehetett, amikor a kapcsolatunk ingadozott össze-vissza. na, ezt aláírom, télleg volt ilyen időszak. elmondtam, mit éreztem, amikor elolvastam a levelet, jó sokat bőgtem, aztán túllettem rajta. volt még egy kisebb gond, a levélolvasás utánra volt a párral tervezve egy pár napos pihenés, közös lakókocsiban. úgy voltam vele, nem érdemes magamat sem hergelni, meg a kedvessel sem hiányzik a feszültség, ők meg már várták a gyereküket, úgyhogy belementem a közös nyaralásba. ja, még az kimaradt, hogy amióta ismertük őket, összabalhéztak már jó sokszor, otthagyták egymást más városban meg ilyesmi. szóval a gondolatot, hogy a csaj rá van mozdulva a kedvesre, elég jól támogatta az, hogy a kapcsolatuk annyira nem erős. ja, még egy sztori. tavaly szilveszter. úgy volt, hogy egy baráti családhoz megyünk, társasozni fogunk. olyan dél körül a kedves elment hamburgert venni, hogy ne kelljen főzni. otthon hagyta mindkét telefonját. közben hívta a csaj, hogy hol a kedva, mondom, elment hambiért. olyan két óra múlva jött haza, pár kiflivel meg virslivel, hogy nem volt nyiva a hamburgeres, és eszünk hotdogot. oké. mondom, hívtak. visszahívja őket, mondja, hogy este majd menjünk át hozzájuk, mert a srác megkéri a csaj kezét, és koccintsunk velük. így is volt, éjfél után áttaxiztunk. ott voltak páran, ment a buli. egyszer csak bejelentik, hogy ők ma összeházasodtak. gratula meg minden, mutatják a fotót, amit az esküvőn csináltak róluk. elsőre nem is tűnt föl. megnézem még egyszer, hát látom, az egyik tanu a kedves. ott vigyorog. viszem oda neki a fotót, hogy nézd már, itt vagy rajta. vigyorog, hogy igen, meglepi. ott járt, amikor hamburgerért indult. és hogy megkérték, senkinek ne árulja el. na, ez volt az első pofon. a levél a második. hívtam taxit, visszamentem a barátainkhoz. jött a szeretlek-sms, én meg csak bőgni tudtam. hogy lehetett neki fontosabb, hogy ne mondja el senkinek, mint hogy hazudik nekem? nem fért a fejembe. még ha cirkuszoltam volna, hogy nem lehetek ott az esküvőn. de tartom magam annyira intelligensnek, hogy nem tettem volna ilyet. nagyon rosszul esett. de ezen is túltettem magam.

amikor bejelentettük nekik, hogy babát várunk, valahogy nem éreztem őszintének a mosolyukat. érzés volt.

amikor megtudtuk, mi van, a kedves felhívta a srácot. hétfőn jött az sms a lánytól, nekem: végtelenül sajnáljuk, együttérzünk, szeressétek egymást. a kedvesnek is jött az sms két perc múlva, már kiegészítve egy plusz mondattal. valami ilyesmi: eső után is kisüt a nap. hmm.

tegnap a kedves itt netezett mellettem, látom, üzenetre válaszol. kérdem, kivel levelezel? erre mondja, hogy a gyerekük(!) küldött neki üzenetet, hogy reméli, jól vagyunk vagy valami ilyesmi. nabazzeg.

elmondom, mi bosszantott fel. miért kell a gyerek nevében írni? és miért a kedvesnek? és ő miért nem mondja el nekem? ma reggel kapott egy sms-t, mondta, be kell mennie a városba. akkor már rákérdeztem, hogy megy gyereknézőbe? nem értette. mondtam neki, elég fura, hogy kap tegnap egy üzenetet, nem meséli el, ma reggel (állítólag) a főnökétől egy sms-t, és be kell mennie. itthon van egy hete. na mindegy. nem bírom a kétszínű embereket, és a csajt nagyon annak érzem. vagy csak b...a a csőröm, hogy velem nem akar barátkozni, hanem csak a kedvessel? de ez meg nem csak ezért zavar, hanem a múltbeli dolgok miatt is. nagyon sz@r ez az egész. nem érzem jól magam a bőrömben. eddig nem sokszor veszekedtünk, de 90%-ban e miatt a csaj miatt. egy dologgal tudott minden alkalommal meggyőzni a kedves: gondoljak bele abba, hogy velem él együtt, velem keresett közös otthont (házat), és tőlem akar gyereket. jogos. de akkor is. fuccccck.

4

akkor megörökítem a becses utókornak, mi is történt az elmúlt két napban. fiatalok, gyengébb idegzetűek és kismamák fél szemmel olvassák, vagy sehogy.

a kórházba menet megálltunk enni (utolsó vacsora?), majd természetesen időben érkeztünk. 6 és 7 között, vagyis 6 után 5 perccel. a felvételre várni kellett, így szemügyre vettük a helyet. hát, mit ne mondjak. mintha egy 4csillagos hotelbe csöppentünk volna. mind a "recepció", mind a szobák (a legolcsóbb szoba kétágyas, saját fürdőszobával, zuhanyzó meg minden), mind a személyzet. amikor elkezdtük a pultnál kitöltögetni a papírokat, még semmi gond nem volt. aztán egyszercsak megpillantottam az egyiknek a fejlécét, magzati halálozási nemtommi volt. na akkor akartam elájulni, a kedves elkapott, elkezdtem remegni, izzadni, a nővér meg egy szempillantás alatt takarta le a papír tetejét. ezt túléltem.

egy félelmem még volt, amiről nem beszéltem. féltem, hogy olyan valakivel raknak egy szobába, aki, ki kell mondjam, elveteti a gyerekét. na, bejött. egy 18 éves csajszi volt. még gyerek. meg is értem, nem is. elmondtam neki, mennyien várnak örökbefogadható gyerekre. miért nem adja örökbe? mert akkor már megtartaná. szóval nem jutottunk egyről a kettóre. amikor megtudta, hogy én miért vagyok ott, akkor láttam, nem tud mit mondani. mellbevágta. meg is sajnáltam. nem ő tehet róla, hogy egy szobába kerültünk...

olyan 9 körül jöttek értünk, hogy menjünk a másodikra (najó, foggggalmam sincs, hányadikra, azt tudom, hogy az elsőn feküdtem, de teljesen összekavarodtam, mi hányadikon van), mert az ügyeletes doki felrak méhszájtágítót. hirtelen négyen lettünk, így útra keltünk. a másodikon beszélgettünk kicsit, még egy lánynak hasonló "problémája" volt, mint nekem, a negyedik nem nyilatkozott. megjelent a doki, egy jókedélyű harcsabajuszú ember. kedves volt, télleg. a szobatársam volt a legbátrabb, ő ment elsőnek. 10 perc alatt megvolt mindenki, két okból maradtam a végére. egy, hogy nagyon be voltam tojva, a többieknek fájt a dolog. a másik, hogy szerettem volna, ha csinálnak még egy ultrahangot. biztos ami tuti. ezt már kértem a felvételkor is, akkor azt mondta a nővér, hogy odaszól a dokinak, de majd mondjam neki én. na, mondtam is. erre elmagyarázta, hogy tuti jó volt a gép, és hogy nem tud feléledni, meg a dokim (aki szerintem kicsit a feljebbvalója) már sok ilyet csinált, és nem téved. meggyőzött... a tágítót cucc felrakása hűdefájt, de kicsit túl is stresszeltem, így utána majdnem elájultam. egész éjjel görcsölt a hasam, mondjuk, ki lehetett bírni. reggel hatkor arra ébredtünk, hogy Erzsike (kövér, nagyothalló, nagyonkedves nővér) beront a szobába, "jó reggelt, lányok, hőmérőzés!" felkiáltással. na, onnan egy percet sem aludtam. és egy korty vizet sem ihattam, kivéve az antibiotikum bevételét, amit nálam elfelejtettek, úgy kellett szólnom este, hogy a másik három lány kapott, velem kivételeznek? ja, és még egy dolgot kérdezett a harcsabajuszú. nem voltam-e megfázva? mondom, most vagyok, miért? mert még az előző munkahelyén volt statisztika arról, hogy influenzás időszakban gyakoribb az ilyen, ami velem történt. akkor jutott eszembe, hogy a kedves elég komoly influenzával küzdött épp a kritikus időszakban, meg hát egy multinál röpködnek a vírusaok, bacik össze-vissza. a következőnél az első perctől karanténban akarok lenni!

visszatérve. olyan 9 körül megérkezett a kedves, még elvitte az autóját a szélvédőcseréshez, így volt kitalálva. amíg engem szervizelnek, kész lesz a kocsi is. hozott nekem egy szál rózsát, láttam rajta, ő is annyira kész van, mint én. kimentünk a hallba, ott ücsörögtünk, amíg szépen sorban vitték-hozták a lányokat. akkor már remegtem, sírtam, izzadtam, minden bajom volt. nagyon féltem. egyszer csak jött a műtősfiú, hogy olyan 5-10 perc, és jön értem. eltelt vagy 20 perc, amikor megjelent a dokim. kitöltöttük a hiányzó papírokat, feltettünk pár kérdést, és már ott is volt a műtősfiú. gyors puszi (nem a dokinak, de nem is a műtősfiúnak, hanem a kedvesnek), és mentünk. végigbőgtem az utat a műtőig. ott várt a dokim az előtérben, de nem volt kész a műtő, így beszélgettünk. olyan 10-15 percet. 10-15 órának tűnt... azt mindenesetre megtudtam, hogy 3-4 hétig tilos házaséletet élni (szó szerinti idézet), és hogy nem valószínű hogy ki fog derülni, mi volt a baj. nagy nehezen bemehettünk. ott volt két nő, az aneszteziológus és a segítője. felfeküdtem, reszkettem és sírtam. az aneszteziológus nagyon kedves volt. bemutatkozott, fogalmam sincs hogy hívják. a segítőjét is bemutatta, ő Rita volt. ő adott be egy injekciót. a doki kérdezte, hogy szólíthat. mondtam a becenevem, nagyot mosolygott. akkor megkérdeztem, hogy biztos el fogok-e aludni. azt válaszolta, hogy amikor ő akarja, akkor elalszom. na, ebben a pillanatban el is aludtam. hivatalosan 10 perc múlva ébredtem a műtőben, az aneszteziológus gyönyörű szemeibe néztem először (nem láttam belőle mást, de ha férfi lennék, beleszerelmesedtem volna a szemeibe), és elmeséltem, hogy azt álmodtam, hogy rendezni kéne egy nagy bulit. merthogy amikor a kedves mellett ébredek, akkor mindig ezzel kezdem, hogy mit álmodtam. biztos jót röhögtek rajtam. remélem, nem botránkoztak meg, hogy alig vagyok túl a dolgon, és máris bulizni akarok.

visszavittek, a kedves ott ült a hallban. angyot nézett, amikor látta, hogy ébren vagyok, és még integetek is neki, sőt, mosolygok. talán még pánikot is láttam a szemében. de utána már minden rendben volt. a műtősfiú visszapakolt az ágyamba (EGYEDÜL!), de nem tudtam aludni. inkább örültem, hogy semmi nem fáj, és hogy túl vagyunk az egészen. kábé másfél óra múlva hozták az ebédet (isssssteni lebbencsleves, spenót és valami omlett féle, meg egy kivi), becsülettel megkóstoltam mindent, nehogy a kedves leb....on, hogy válogatok. pedig elég sz@r volt. hazafelé azért egy kfc-vel kárpótolva lettem.

a dokim is meglátogatott, kifizettem becsülettel (huszonötezer, télleg csak zárójelben, egy szülés ötven ugyanennél a dokinál), kedves volt. hazaértünk, aludtam.

köszönöm az aggodalmat, akik nem olvasnak, nekik is. zárásként még annyit, hogy ma bejelölt ismerősnek a szobatársam. erre varrjatok gombot.

3

lassan indulunk a kórházba. nagyon félek.

mindenki annyira kedves. Anita mondta, amikor hívott, hogy nem tudta, hívjon-e. ha hív, az a baj, ha nem, az. na ebben tök igaza volt. így vagyok mindenkivel. ha hívnak, nem tudok mit mondani. mit is felelhetnék arra a kérdésre, hogy vagyok? jól, köszi. de nem, nem vagyok jól. de ilyet nem mond az ember. Ani is hívott meg Rozi is. hallgattam nagyokat. egyébként is hallgatok nagyokat. néha kimondom, mitől félek, mi a rossz. olyankor a kedves próbál nyugtatni, biztatni. itt fekszik mellettem. anyukámmal tegnap még kiabáltam is. midnen nap fel kell hívnom, mi újság. mindig megkérdezi, nem volt-e valami, vérzés, görcs, valami. tegnap már azért kiabáltam vele, hogy ne kérdezze, ne vonzzuk a bajt. úgyis hívjuk, ha van valami. meg tudom őt is érteni. egyetlen gyereke vagyok, mindenki másnál jobban szeret. megtudta, hogy végre lesz egy unokája. hatalmas öröm. most megtudta, hogy elveszítette az unokáját, és azért aggódik, hogy engem el ne veszítsen. nem akarok pokróc lenni, de most nem tudok kedves lenni.

lassan indulunk a kórházba. nagyon félek.

2

harmadik napja fekszem. kedvem sincs felkelni, meg bármit is csinálni, meg parázom is. egyrészt attól, hogy csütörtök óta fáj a torkom, és az anesztes doki azt mondta, hogy ha nem sikerül kikúrálnom magam, akkor tolni kell a műtéten. úghogy szorgosan szopogatom a tantum verdét, iszom a neocitránt, mézet nyaldosok, és literszám tolom a teát. a másik, hogy félek, nehogy beinduljon a kilökődés. vagyis a vetélés. egy barátnőm szerint (ő 12 hetesen elvetélt), kegyetlen fájdalommal jár. na, más sem hiányozna. bár lehet, hogy kézzelfoghatóbb lenne ez az egész, ha még a testem is fájna.

tegnap megrendeltem az hbo maxpackot, legalább ne mónikasón éljek, ha már itthon vagyok. bár akármilyen vígjátékot nézek, bőgök. azon indul, majd azt veszem észre, hogy vagy 10 perce nem figyelem a filmet, csak a gondolataimat.

az is szép lesz, amikor jövő héten megérkeznek a rendelt könyvek. gyöngéd születés, babamasszázs meg ilyenek. amik itthon vannak kölcsönkönyvek, azokat már száműztem a legalsó polcra. a kedves nem engedi hogy visszaadjam, mondván, hamarosan úgyis szükség lesz rájuk. egy aranyember. hozza a teát, főzi a gombócot, tegnap még fel is takarított. ja, és ki is mosott. én elmosogattam a tepsiket, bepakoltam a rozit (igen, kisbetűvel, mert ő csak egy mosogatógép, és bocsánat, Rozi, de a kedves lerozizta a gépet, és mire felgotam, már rajta ragadt a név), bepakoltam egy adag mosást. igen, ennyire volt termékeny a napom.

este hívott egy régi haver, hogy tudom-e, hogy NV koncert lesz hamarosan. mondom, igen. és, mentek? mondom, úgy néz ki, igen. addig még annyi minden történhet. mégsem mondhattam, hogy lesz egy abortuszom, és ki tudja, milyen műhibát "követnek el " rajtam?!

1

pár napja még azt hittem, hogy egy nem szokványos, félig-meddig kismama blogot indítok itt. az álmaim szertefoszlottak. csütörtökön megtudtam, hogy a 12 hetes babának nincs szívhangja, és kedden meg fognak műteni. egy burokban éreztem magam egész délután. a kedvesem nem jutott szóhoz, amikor felhívtam, anyukám és a barátaim sírtak. ki kifelé, ki befelé. amikor hazaértem és megláttam a kedvest, akkor kezdtem el igazán zokogni. ő tartotta magát, egészen addig, amíg elő nem vett egy nagy csokor virágot. akkor már együtt zokogtunk. próbáljuk logikusan nézni. beteg volt a baba, még mindig jó, hogy most történt, nem később. és amint túlleszünk a kedden, onnatól csak a jövővel foglalkozunk. nem könnyű. minden percben sírva fakadok. a kedvessel pedig egész nap fogjuk egymás kezét, és szeretjük egymást.

szörnyű érzés, hogy a hasamban van egy baba, aki már nem él. folyamatosan érzem, hogy hányingerem van, feszül a testem, de tudom, ezek már nem a terhesség jelei.

amilyen hihetetlen volt eleinte hogy gyermeket várok, most annyira hihetetlen, hogy ennek vége, és már csak egy műszeres befejezés van hátra. csak lenne már jövő szerda...