38

elmélkedtem egy kicsit a depresszión. nem a tudományos értelmén, hanem azon, hogyan éljük meg. amikor valaki kimondja: depressziós vagyok, akkor lehet, hogy "csak" szomorú, lehet, hogy ennél jóval komolyabb, vagyis valóban depressziós. mindenesetre ha kimondja, akkor az már egy jó jel. tudatosult benne, valamint képes arra, hogy ezt másokkal megossza. itt jön az első nehézség. ha nekem ezt mondja valaki, akkor segíteni próbálok. és jön a falakba ütközés. ezen egyszerűen nem találok fogást. például azt mondja az illető: "ugyan, reménytelen eset vagyok". vagy ha az ember azt javasolja, mozduljon ki, akkor nem jó. ha azt, hogy pihenjen, az sem jó. menjen társaságba, az sem. legyen kicsit magában, meditáljon, az sem. mit lehet tenni? kell-e egyáltalán tenni valamit?

az van, hogy én mindig magamból indulok ki. amikor nekem ilyen van/volt/lesz, és kimondom, akkor azzal felhívom a figyelmet arra, hogy most fura vagyok, és kéretik türelemmel lenni, de senki ne tegyen igazán semmi különlegeset, majd elmúlik. ez azért bazi nehéz helyzet, mármint kívülről szemlélni, mert tehetetlen az ember. segítene, de nem tudja, hogyan. ha próbálkozik, és nem sikerül javítani, akkor meg egy idő után belefárad. baromi nagy a felelősség a szomorkás és/vagy depressziós ember környezetén. legalábbis én nagyon nehezen élem meg, és igen, kudarcként is, hogy segítenék, próbálok, és nem megy. utána dühös leszek magamra is és a másikra is. az is rossz, hogy olyan egyszerűek a dolgok, amiket régen megtett az ember, és most nem teszi meg, mert az nagy dolog, és nem értem, hogy miért az. gondolok például a házimunkára. vagy egy programra, mozi, színház. ahová egy egészséges ember elmegy, és utána jó neki. a beteg ember nem megy el, mert hogy fogja kibírni. közben ha arra gondolna, hogy utána jó lesz, akkor lehet, hogy könnyebb lenne. jaaaaaaajjjjjj, már megint kezdem. meg akarom érteni, hogy hogy van ez, és segíteni akarok. de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt akkor érteném csak meg, ha én is beteg lennék. ilyen áron nyilván nem akarom megérteni.

mostanában próbálok nem görcsösen akarni segíteni. inkább annak örülni, ha jól van az illető, és "normálisan", vagy inkább hétköznapi módon viselkedik. mondjuk ennek sem lehet nyilvánosan örülni, mert attól félek, hogy akkor visszazuhan. mint amikor a gyerek hasraesik. nem is biztos hogy megüti magát, de megijed. ha ilyenkor felkapjuk és elkezdünk agonizálni, akkor a gyerek minden valószínűség szerint elkezd bőgni. ha sajnáljuk, megintcsak. ha elvicceljük, vagy semmiségnek kezeljük, továbbmegy, mintha mi sem történt volna. ez persze tényleg csak akkor működhet, ha nem sérült meg. nehéz az élet.