6

végre lebontottuk a karácsonyfát, mármint ahhoz képest végre, hogy már mindjárt február van. bár amennyire jó nálunk a klíma (értsd bazi hideg van), kábé két tűlevelet hullajtott el eddig. de ma nekiestünk. és leszedtük a karácsonyi dekorációt is. eddig azért nem volt kedvem mert terhes voltam (najó, álmos és lusta voltam folyamatosan), utána meg azért, mert inkább feküdtem. de ma erőt vettem magamon, és miután hazaértünk a házidokitól, nekiláttam pakolászni. még a budit is kisikáltam. pedig azt utálom a legjobban. még főztem is. igaz, semmi komolyat, csak egy édes-savanyú csirkét rizzsel, azt is az üveges fajtából. de fel kellett hozzá vágni a húst. például. az elmúlt egy hétben mindent a kedves csinált, de télleg. reggeli, ebéd, vacsora, desszert, és mind ágyba. oké, itt elviselhető a hőmérséklet (mármint az emeleti szobában), de akkor is. gondoskodik rólam.

hazafelé összebaléhéztunk. ugyanis a teszkóban vásároltunk, majd pakoltunk el a pénztárnál. vettünk Nagy Zöld Táskát (ami kék), és abba szándékoztam mindent pakolni, ugyanis herótom van a sok kis zacsitól. na, erre elkezdett beledobálni mindent, majd amikor szóltam, hogy így nem jó, zacskóba pakolt fagyasztott cuccokat, meg minden mást is, és azt akarta beletenni a Nagy Zöld Táskába. persze hogy beszóltam. semmi reakció, de bepakoltam én. hazafelé, megkérdeztem, szeret-e (nyugi, ez olyan kis szokványos párbeszéd nálunk, amit csak mi értünk). erre azt válaszolta, amit szokott ("nana!"), de hozzátette, hogy azt nem szereti, amikor kioktatom. jó, ezt megbeszéltük. utána előkaptam a könyvem, pár oldal volt hátra. olvasok, és mitadisten, gyerek született benne a végén. úgy elkezdtem zokogni, hogy hú. pedig gyorsan be is csuktam a könyvet, de úgy látszik, nem időben. a kedves asse tudta, mit tegyen. kérdezte: megbántottalak? még válaszolni sem bírtam, úgy bőgtem, csak intettem, hogy nem. jézus. meddig lesz ez így? már azt hittem, nem is fogok többet sírni, már tegnap sem sírtam, meg ma sem, ez előtt. kicsit lelkifurdalásom is volt, hogy akkor ennyi? ilyen könnyen túl vagyok rajta? de gáz. ezek szerint nem. szép lesz, amikor a míting közepén sírva fakadok. ki kell dolgozni valamilyen módszert.

ja, lehet hogy elromlott a hűtőnk. nem fagyaszt. úgyhogy amit ma vettünk két zacskó gombócot, gyorsan meg is kellett főzni. lehet hogy csak sokmindent pakoltunk bele, és azt nem bírja. de ha nem, akkor ki kell dobni egy csomó mindent. vagy rendezünk holnap egy bazi nagy kajálós napot. olyan 10-12 embernek.

vasárnap meg megyek a keresztgyerekemékhez, este meg konszertre Rozival. várom. nagyon. aztán ha végigbőgöm, akkor végigbőgöm. előre is szorri. óvatosan fogok sminkelni mindenesetre.

5

reggel óta esik a hó. nem zavar, de nem is dob fel. szép. ma is ágyban vagyok. semmi kedvem felkelni. picit dolgozgatok, megy a tévé, persze alig van valami nézhető, ami meg van, abban minimum egy terhes nő van, plusz egy szülés. a legbiztonságosabb a showder klubot nézni. és itt van előttem a könyv, ami hosszú idők óta a legeslegjobb! Labirintus a címe, Kate Mosse írta. olyan da vinci kódos, de mégsem. állat jó, ajánlom mindenkinek.

egy baráti párnak múlt héten született meg a gyereke. fura pár, inkább a kedvessel vannak jóban, vagy nem is tudom. együtt voltunk, amikor megismertük őket, de még nem éltem itt, ők viszont hármasban összejárogattak. amikor ideköltöztem, emlékszem, mindig fura volt a lány. beszélgettünk négyesben, ő meg csak a kedveshez beszélt, velem olyan zavarban volt mindig. nem is nagyon volt közös témánk. nem zavart nagyon, bár mondtam a kedvesnek, hogy a lány szerintem rá van állva. aztán lecsengett a dolog. az viszont nagyon gáz volt, hogy a beköltözésem után pár héttel ki akartam nyomtatni valamit a kedves gépén, és véletlen egy másik "levél" nevű doksit nyitottam meg. az is egy levél volt, méghozzá a kedves írta. miután rákérdeztem, kinek, sok-sok gondolkodás után rájött, hogy a csajnak. olyanok voltak benne, hogy féltékeny vagyok rá (nevek nélkül), meg hogy nem szerelmes belém, meg hogy nézegesse csak a szép szemeivel. vagy ilyesmi. persze kiakadtam, hogy ez hogy lehet? nagyon meggyőzően adta elő, hogy nem is emlékezett a levélre, meg valószínűleg el sem küldte (úgy vol elmentve, hogy még az utolsó szó is félbe volt hagyva), és egyébként is, ez még akkoriban lehetett, amikor a kapcsolatunk ingadozott össze-vissza. na, ezt aláírom, télleg volt ilyen időszak. elmondtam, mit éreztem, amikor elolvastam a levelet, jó sokat bőgtem, aztán túllettem rajta. volt még egy kisebb gond, a levélolvasás utánra volt a párral tervezve egy pár napos pihenés, közös lakókocsiban. úgy voltam vele, nem érdemes magamat sem hergelni, meg a kedvessel sem hiányzik a feszültség, ők meg már várták a gyereküket, úgyhogy belementem a közös nyaralásba. ja, még az kimaradt, hogy amióta ismertük őket, összabalhéztak már jó sokszor, otthagyták egymást más városban meg ilyesmi. szóval a gondolatot, hogy a csaj rá van mozdulva a kedvesre, elég jól támogatta az, hogy a kapcsolatuk annyira nem erős. ja, még egy sztori. tavaly szilveszter. úgy volt, hogy egy baráti családhoz megyünk, társasozni fogunk. olyan dél körül a kedves elment hamburgert venni, hogy ne kelljen főzni. otthon hagyta mindkét telefonját. közben hívta a csaj, hogy hol a kedva, mondom, elment hambiért. olyan két óra múlva jött haza, pár kiflivel meg virslivel, hogy nem volt nyiva a hamburgeres, és eszünk hotdogot. oké. mondom, hívtak. visszahívja őket, mondja, hogy este majd menjünk át hozzájuk, mert a srác megkéri a csaj kezét, és koccintsunk velük. így is volt, éjfél után áttaxiztunk. ott voltak páran, ment a buli. egyszer csak bejelentik, hogy ők ma összeházasodtak. gratula meg minden, mutatják a fotót, amit az esküvőn csináltak róluk. elsőre nem is tűnt föl. megnézem még egyszer, hát látom, az egyik tanu a kedves. ott vigyorog. viszem oda neki a fotót, hogy nézd már, itt vagy rajta. vigyorog, hogy igen, meglepi. ott járt, amikor hamburgerért indult. és hogy megkérték, senkinek ne árulja el. na, ez volt az első pofon. a levél a második. hívtam taxit, visszamentem a barátainkhoz. jött a szeretlek-sms, én meg csak bőgni tudtam. hogy lehetett neki fontosabb, hogy ne mondja el senkinek, mint hogy hazudik nekem? nem fért a fejembe. még ha cirkuszoltam volna, hogy nem lehetek ott az esküvőn. de tartom magam annyira intelligensnek, hogy nem tettem volna ilyet. nagyon rosszul esett. de ezen is túltettem magam.

amikor bejelentettük nekik, hogy babát várunk, valahogy nem éreztem őszintének a mosolyukat. érzés volt.

amikor megtudtuk, mi van, a kedves felhívta a srácot. hétfőn jött az sms a lánytól, nekem: végtelenül sajnáljuk, együttérzünk, szeressétek egymást. a kedvesnek is jött az sms két perc múlva, már kiegészítve egy plusz mondattal. valami ilyesmi: eső után is kisüt a nap. hmm.

tegnap a kedves itt netezett mellettem, látom, üzenetre válaszol. kérdem, kivel levelezel? erre mondja, hogy a gyerekük(!) küldött neki üzenetet, hogy reméli, jól vagyunk vagy valami ilyesmi. nabazzeg.

elmondom, mi bosszantott fel. miért kell a gyerek nevében írni? és miért a kedvesnek? és ő miért nem mondja el nekem? ma reggel kapott egy sms-t, mondta, be kell mennie a városba. akkor már rákérdeztem, hogy megy gyereknézőbe? nem értette. mondtam neki, elég fura, hogy kap tegnap egy üzenetet, nem meséli el, ma reggel (állítólag) a főnökétől egy sms-t, és be kell mennie. itthon van egy hete. na mindegy. nem bírom a kétszínű embereket, és a csajt nagyon annak érzem. vagy csak b...a a csőröm, hogy velem nem akar barátkozni, hanem csak a kedvessel? de ez meg nem csak ezért zavar, hanem a múltbeli dolgok miatt is. nagyon sz@r ez az egész. nem érzem jól magam a bőrömben. eddig nem sokszor veszekedtünk, de 90%-ban e miatt a csaj miatt. egy dologgal tudott minden alkalommal meggyőzni a kedves: gondoljak bele abba, hogy velem él együtt, velem keresett közös otthont (házat), és tőlem akar gyereket. jogos. de akkor is. fuccccck.

4

akkor megörökítem a becses utókornak, mi is történt az elmúlt két napban. fiatalok, gyengébb idegzetűek és kismamák fél szemmel olvassák, vagy sehogy.

a kórházba menet megálltunk enni (utolsó vacsora?), majd természetesen időben érkeztünk. 6 és 7 között, vagyis 6 után 5 perccel. a felvételre várni kellett, így szemügyre vettük a helyet. hát, mit ne mondjak. mintha egy 4csillagos hotelbe csöppentünk volna. mind a "recepció", mind a szobák (a legolcsóbb szoba kétágyas, saját fürdőszobával, zuhanyzó meg minden), mind a személyzet. amikor elkezdtük a pultnál kitöltögetni a papírokat, még semmi gond nem volt. aztán egyszercsak megpillantottam az egyiknek a fejlécét, magzati halálozási nemtommi volt. na akkor akartam elájulni, a kedves elkapott, elkezdtem remegni, izzadni, a nővér meg egy szempillantás alatt takarta le a papír tetejét. ezt túléltem.

egy félelmem még volt, amiről nem beszéltem. féltem, hogy olyan valakivel raknak egy szobába, aki, ki kell mondjam, elveteti a gyerekét. na, bejött. egy 18 éves csajszi volt. még gyerek. meg is értem, nem is. elmondtam neki, mennyien várnak örökbefogadható gyerekre. miért nem adja örökbe? mert akkor már megtartaná. szóval nem jutottunk egyről a kettóre. amikor megtudta, hogy én miért vagyok ott, akkor láttam, nem tud mit mondani. mellbevágta. meg is sajnáltam. nem ő tehet róla, hogy egy szobába kerültünk...

olyan 9 körül jöttek értünk, hogy menjünk a másodikra (najó, foggggalmam sincs, hányadikra, azt tudom, hogy az elsőn feküdtem, de teljesen összekavarodtam, mi hányadikon van), mert az ügyeletes doki felrak méhszájtágítót. hirtelen négyen lettünk, így útra keltünk. a másodikon beszélgettünk kicsit, még egy lánynak hasonló "problémája" volt, mint nekem, a negyedik nem nyilatkozott. megjelent a doki, egy jókedélyű harcsabajuszú ember. kedves volt, télleg. a szobatársam volt a legbátrabb, ő ment elsőnek. 10 perc alatt megvolt mindenki, két okból maradtam a végére. egy, hogy nagyon be voltam tojva, a többieknek fájt a dolog. a másik, hogy szerettem volna, ha csinálnak még egy ultrahangot. biztos ami tuti. ezt már kértem a felvételkor is, akkor azt mondta a nővér, hogy odaszól a dokinak, de majd mondjam neki én. na, mondtam is. erre elmagyarázta, hogy tuti jó volt a gép, és hogy nem tud feléledni, meg a dokim (aki szerintem kicsit a feljebbvalója) már sok ilyet csinált, és nem téved. meggyőzött... a tágítót cucc felrakása hűdefájt, de kicsit túl is stresszeltem, így utána majdnem elájultam. egész éjjel görcsölt a hasam, mondjuk, ki lehetett bírni. reggel hatkor arra ébredtünk, hogy Erzsike (kövér, nagyothalló, nagyonkedves nővér) beront a szobába, "jó reggelt, lányok, hőmérőzés!" felkiáltással. na, onnan egy percet sem aludtam. és egy korty vizet sem ihattam, kivéve az antibiotikum bevételét, amit nálam elfelejtettek, úgy kellett szólnom este, hogy a másik három lány kapott, velem kivételeznek? ja, és még egy dolgot kérdezett a harcsabajuszú. nem voltam-e megfázva? mondom, most vagyok, miért? mert még az előző munkahelyén volt statisztika arról, hogy influenzás időszakban gyakoribb az ilyen, ami velem történt. akkor jutott eszembe, hogy a kedves elég komoly influenzával küzdött épp a kritikus időszakban, meg hát egy multinál röpködnek a vírusaok, bacik össze-vissza. a következőnél az első perctől karanténban akarok lenni!

visszatérve. olyan 9 körül megérkezett a kedves, még elvitte az autóját a szélvédőcseréshez, így volt kitalálva. amíg engem szervizelnek, kész lesz a kocsi is. hozott nekem egy szál rózsát, láttam rajta, ő is annyira kész van, mint én. kimentünk a hallba, ott ücsörögtünk, amíg szépen sorban vitték-hozták a lányokat. akkor már remegtem, sírtam, izzadtam, minden bajom volt. nagyon féltem. egyszer csak jött a műtősfiú, hogy olyan 5-10 perc, és jön értem. eltelt vagy 20 perc, amikor megjelent a dokim. kitöltöttük a hiányzó papírokat, feltettünk pár kérdést, és már ott is volt a műtősfiú. gyors puszi (nem a dokinak, de nem is a műtősfiúnak, hanem a kedvesnek), és mentünk. végigbőgtem az utat a műtőig. ott várt a dokim az előtérben, de nem volt kész a műtő, így beszélgettünk. olyan 10-15 percet. 10-15 órának tűnt... azt mindenesetre megtudtam, hogy 3-4 hétig tilos házaséletet élni (szó szerinti idézet), és hogy nem valószínű hogy ki fog derülni, mi volt a baj. nagy nehezen bemehettünk. ott volt két nő, az aneszteziológus és a segítője. felfeküdtem, reszkettem és sírtam. az aneszteziológus nagyon kedves volt. bemutatkozott, fogalmam sincs hogy hívják. a segítőjét is bemutatta, ő Rita volt. ő adott be egy injekciót. a doki kérdezte, hogy szólíthat. mondtam a becenevem, nagyot mosolygott. akkor megkérdeztem, hogy biztos el fogok-e aludni. azt válaszolta, hogy amikor ő akarja, akkor elalszom. na, ebben a pillanatban el is aludtam. hivatalosan 10 perc múlva ébredtem a műtőben, az aneszteziológus gyönyörű szemeibe néztem először (nem láttam belőle mást, de ha férfi lennék, beleszerelmesedtem volna a szemeibe), és elmeséltem, hogy azt álmodtam, hogy rendezni kéne egy nagy bulit. merthogy amikor a kedves mellett ébredek, akkor mindig ezzel kezdem, hogy mit álmodtam. biztos jót röhögtek rajtam. remélem, nem botránkoztak meg, hogy alig vagyok túl a dolgon, és máris bulizni akarok.

visszavittek, a kedves ott ült a hallban. angyot nézett, amikor látta, hogy ébren vagyok, és még integetek is neki, sőt, mosolygok. talán még pánikot is láttam a szemében. de utána már minden rendben volt. a műtősfiú visszapakolt az ágyamba (EGYEDÜL!), de nem tudtam aludni. inkább örültem, hogy semmi nem fáj, és hogy túl vagyunk az egészen. kábé másfél óra múlva hozták az ebédet (isssssteni lebbencsleves, spenót és valami omlett féle, meg egy kivi), becsülettel megkóstoltam mindent, nehogy a kedves leb....on, hogy válogatok. pedig elég sz@r volt. hazafelé azért egy kfc-vel kárpótolva lettem.

a dokim is meglátogatott, kifizettem becsülettel (huszonötezer, télleg csak zárójelben, egy szülés ötven ugyanennél a dokinál), kedves volt. hazaértünk, aludtam.

köszönöm az aggodalmat, akik nem olvasnak, nekik is. zárásként még annyit, hogy ma bejelölt ismerősnek a szobatársam. erre varrjatok gombot.

3

lassan indulunk a kórházba. nagyon félek.

mindenki annyira kedves. Anita mondta, amikor hívott, hogy nem tudta, hívjon-e. ha hív, az a baj, ha nem, az. na ebben tök igaza volt. így vagyok mindenkivel. ha hívnak, nem tudok mit mondani. mit is felelhetnék arra a kérdésre, hogy vagyok? jól, köszi. de nem, nem vagyok jól. de ilyet nem mond az ember. Ani is hívott meg Rozi is. hallgattam nagyokat. egyébként is hallgatok nagyokat. néha kimondom, mitől félek, mi a rossz. olyankor a kedves próbál nyugtatni, biztatni. itt fekszik mellettem. anyukámmal tegnap még kiabáltam is. midnen nap fel kell hívnom, mi újság. mindig megkérdezi, nem volt-e valami, vérzés, görcs, valami. tegnap már azért kiabáltam vele, hogy ne kérdezze, ne vonzzuk a bajt. úgyis hívjuk, ha van valami. meg tudom őt is érteni. egyetlen gyereke vagyok, mindenki másnál jobban szeret. megtudta, hogy végre lesz egy unokája. hatalmas öröm. most megtudta, hogy elveszítette az unokáját, és azért aggódik, hogy engem el ne veszítsen. nem akarok pokróc lenni, de most nem tudok kedves lenni.

lassan indulunk a kórházba. nagyon félek.

2

harmadik napja fekszem. kedvem sincs felkelni, meg bármit is csinálni, meg parázom is. egyrészt attól, hogy csütörtök óta fáj a torkom, és az anesztes doki azt mondta, hogy ha nem sikerül kikúrálnom magam, akkor tolni kell a műtéten. úghogy szorgosan szopogatom a tantum verdét, iszom a neocitránt, mézet nyaldosok, és literszám tolom a teát. a másik, hogy félek, nehogy beinduljon a kilökődés. vagyis a vetélés. egy barátnőm szerint (ő 12 hetesen elvetélt), kegyetlen fájdalommal jár. na, más sem hiányozna. bár lehet, hogy kézzelfoghatóbb lenne ez az egész, ha még a testem is fájna.

tegnap megrendeltem az hbo maxpackot, legalább ne mónikasón éljek, ha már itthon vagyok. bár akármilyen vígjátékot nézek, bőgök. azon indul, majd azt veszem észre, hogy vagy 10 perce nem figyelem a filmet, csak a gondolataimat.

az is szép lesz, amikor jövő héten megérkeznek a rendelt könyvek. gyöngéd születés, babamasszázs meg ilyenek. amik itthon vannak kölcsönkönyvek, azokat már száműztem a legalsó polcra. a kedves nem engedi hogy visszaadjam, mondván, hamarosan úgyis szükség lesz rájuk. egy aranyember. hozza a teát, főzi a gombócot, tegnap még fel is takarított. ja, és ki is mosott. én elmosogattam a tepsiket, bepakoltam a rozit (igen, kisbetűvel, mert ő csak egy mosogatógép, és bocsánat, Rozi, de a kedves lerozizta a gépet, és mire felgotam, már rajta ragadt a név), bepakoltam egy adag mosást. igen, ennyire volt termékeny a napom.

este hívott egy régi haver, hogy tudom-e, hogy NV koncert lesz hamarosan. mondom, igen. és, mentek? mondom, úgy néz ki, igen. addig még annyi minden történhet. mégsem mondhattam, hogy lesz egy abortuszom, és ki tudja, milyen műhibát "követnek el " rajtam?!

1

pár napja még azt hittem, hogy egy nem szokványos, félig-meddig kismama blogot indítok itt. az álmaim szertefoszlottak. csütörtökön megtudtam, hogy a 12 hetes babának nincs szívhangja, és kedden meg fognak műteni. egy burokban éreztem magam egész délután. a kedvesem nem jutott szóhoz, amikor felhívtam, anyukám és a barátaim sírtak. ki kifelé, ki befelé. amikor hazaértem és megláttam a kedvest, akkor kezdtem el igazán zokogni. ő tartotta magát, egészen addig, amíg elő nem vett egy nagy csokor virágot. akkor már együtt zokogtunk. próbáljuk logikusan nézni. beteg volt a baba, még mindig jó, hogy most történt, nem később. és amint túlleszünk a kedden, onnatól csak a jövővel foglalkozunk. nem könnyű. minden percben sírva fakadok. a kedvessel pedig egész nap fogjuk egymás kezét, és szeretjük egymást.

szörnyű érzés, hogy a hasamban van egy baba, aki már nem él. folyamatosan érzem, hogy hányingerem van, feszül a testem, de tudom, ezek már nem a terhesség jelei.

amilyen hihetetlen volt eleinte hogy gyermeket várok, most annyira hihetetlen, hogy ennek vége, és már csak egy műszeres befejezés van hátra. csak lenne már jövő szerda...