38

elmélkedtem egy kicsit a depresszión. nem a tudományos értelmén, hanem azon, hogyan éljük meg. amikor valaki kimondja: depressziós vagyok, akkor lehet, hogy "csak" szomorú, lehet, hogy ennél jóval komolyabb, vagyis valóban depressziós. mindenesetre ha kimondja, akkor az már egy jó jel. tudatosult benne, valamint képes arra, hogy ezt másokkal megossza. itt jön az első nehézség. ha nekem ezt mondja valaki, akkor segíteni próbálok. és jön a falakba ütközés. ezen egyszerűen nem találok fogást. például azt mondja az illető: "ugyan, reménytelen eset vagyok". vagy ha az ember azt javasolja, mozduljon ki, akkor nem jó. ha azt, hogy pihenjen, az sem jó. menjen társaságba, az sem. legyen kicsit magában, meditáljon, az sem. mit lehet tenni? kell-e egyáltalán tenni valamit?

az van, hogy én mindig magamból indulok ki. amikor nekem ilyen van/volt/lesz, és kimondom, akkor azzal felhívom a figyelmet arra, hogy most fura vagyok, és kéretik türelemmel lenni, de senki ne tegyen igazán semmi különlegeset, majd elmúlik. ez azért bazi nehéz helyzet, mármint kívülről szemlélni, mert tehetetlen az ember. segítene, de nem tudja, hogyan. ha próbálkozik, és nem sikerül javítani, akkor meg egy idő után belefárad. baromi nagy a felelősség a szomorkás és/vagy depressziós ember környezetén. legalábbis én nagyon nehezen élem meg, és igen, kudarcként is, hogy segítenék, próbálok, és nem megy. utána dühös leszek magamra is és a másikra is. az is rossz, hogy olyan egyszerűek a dolgok, amiket régen megtett az ember, és most nem teszi meg, mert az nagy dolog, és nem értem, hogy miért az. gondolok például a házimunkára. vagy egy programra, mozi, színház. ahová egy egészséges ember elmegy, és utána jó neki. a beteg ember nem megy el, mert hogy fogja kibírni. közben ha arra gondolna, hogy utána jó lesz, akkor lehet, hogy könnyebb lenne. jaaaaaaajjjjjj, már megint kezdem. meg akarom érteni, hogy hogy van ez, és segíteni akarok. de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt akkor érteném csak meg, ha én is beteg lennék. ilyen áron nyilván nem akarom megérteni.

mostanában próbálok nem görcsösen akarni segíteni. inkább annak örülni, ha jól van az illető, és "normálisan", vagy inkább hétköznapi módon viselkedik. mondjuk ennek sem lehet nyilvánosan örülni, mert attól félek, hogy akkor visszazuhan. mint amikor a gyerek hasraesik. nem is biztos hogy megüti magát, de megijed. ha ilyenkor felkapjuk és elkezdünk agonizálni, akkor a gyerek minden valószínűség szerint elkezd bőgni. ha sajnáljuk, megintcsak. ha elvicceljük, vagy semmiségnek kezeljük, továbbmegy, mintha mi sem történt volna. ez persze tényleg csak akkor működhet, ha nem sérült meg. nehéz az élet.

34

történt a következő. van egy ismerősöm, akinél megfigyeltem az elmúlt években, hogy szeret, hogy is mondjam. nem igazat mondani. túlozni. sok esetben nem is venni észre, ám néha elkövet szarvashibákat. például amikor egy nagyon zárt közösségben három tök eltérő árat mondott az általa vásárolt lakásra, három olyan embernek, akik még beszélgetni is szoktak egymással. itt milliós eltérésekről beszélek. egyszerűen nem értettük, miért. arra is gondoltunk, hogy annyi a magyarázat, hogy meg sem vette azt a lakást, csak bérli, erre utaltak is jelek. képeket nem tesz a falra, vett egy oda egyáltalán nem passzoló gardróbot, ahelyett, hogy beépíttetett volna egyet ugyanannyiért. ezzel sem lenne semmi gond, más is bérel lakást. olyan is volt, hogy az egyik srácnak azt mesélte, hogy azért kellett eladnia az előző lakását, hogy tudja fizetni az apukája gyógykezelését. az, ha jól emlékszem nagyjából egy évvel korábban volt. onnan tudom ugyanis, hogy én is kisegítettem anyagilag, hogy ki tudja fizetni a kezeléseket. a másik meg, hogy valaki elad ezért egy 8 millás lakást, amiből cirka 3 milla a hitel, majd egy hónappal később vesz egy másik lakást 17 (22, 25) milláért. szóval ilyen ő. beszéltünk róla a többiekkel, akiknek szintén feltűnt, hogy nagyon sok esetben ellentmondásba keveredik saját magával. mondjuk azért gáz a helyzet, mert sosem tudom szembesíteni a hazugságával. régen ezt szívügyemnek éreztem, nem bírom a hamisságot. de valahogy olyan ügyesen lavíroz, hogy megfoghatatlan. mostanában, mivel a kapcsolatunk sokat lazult, nem is foglalkoztatott a kérdéskör. ám pár napja történt egy eset, amikor megint eszembe jutott. játszottunk. méghozzá azt, hogy kiállt 3 ember a társaság elé, és mondaniuk kellett 3 dolgot magukról. olyat, amit mi nem tudunk róluk. ebből a 3 dologból egynek hamisnak kellett lenni, nekünk meg ki kellett találni, melyik nem igaz. ő kezdte. elmondott három dolgot, mi meg bekiabálással szavaztunk. nagyjából megoszlott a vélemény, hogy vagy az első, vagy a második sztori a hamis. kérdeztük, melyik. erre mondja, hogy a második. visszakérdeztünk, hogy az nem igaz? válasz: "de, hogy az az igaz. ja, nem hogy az nem. ja, az első a hamis. ú, elcsesztem, egyik sem igaz" na ezek után néztünk nagyokat, hogy most mi van???? ő maga sem tudta vajon, hogy mikor "hazudott"? vagy tényleg egyszerűen csak elrontotta, és két hamisat mondott és egy igazat? mindenesetre nagyon helyes volt, ahogy zavartan körülnézett, és leült a helyére. én nem jöttem rá, hogy most akkor melyik sztori volt igaz. és levontam a következtetést, hogy ezzel mindenki így volt, és nem is foglalkozott vele utólag, hogy megtudja, mi az igazság. és nem is kételkedett senki a szavahihetőségében. ez egy neki való játék volt megint, mert nem tudtuk meg, hogy hazudott-e, és ha igen, mikor.

tegnap délutánra már el is felejtettem a dolgot, amikor az egyik srác odajött hozzám, hogy mit szóltam az esethez? vagy csak neki tűnt fel, mert már beszélgettünk róla? összemosolyogtunk, és megbeszéltük, hogy nem is kell vele foglalkozni. ő ilyen. én azért nagy ívben elkerülöm, ki tudja, mikor füllent olyat, amiből nekem valamilyen károm származik...