megérett az elhatározás...

...és tett követte. új életet kezdtem. bye.

40

azért kezdtem el blogot írni, hogy megmaradjon az életem egy-egy szelete az utókornak. azért is, hogy a ki nem mondott gondolataim napvilágra kerüljenek, miután jót elmélkedtem rajtuk. azért is, mert könnyebb sokszor megérteni, megemészteni valamit, ha leírjuk, kimondjuk. és szépen-lassan megszerettem. azért is, mert a fenti célok elérésén kívül két pluszt hozott: új embereket az életembe, akikkel a kapcsolattartásnak eme fura módját (is) választottuk. ezen kívül jó volt, hogy kaptam visszajelzéseket. a gyagyás gondolatmenetemre, hogy hülyeség, a sztorijaimra, a kis semmiségekre. mostanában ez a két utóbbi dolog elmaradt. és hiányzik. vagyis inkább magányos vagyok a blogon. ja, és az is jó volt még, hogy a másik blogra odatévedtek idegenek is, csak mert érdekelte őket a téma, és néha hozzá is szóltak. ez külön jó volt, mert nem ismerik az életem, engem, és lehet, hogy sokszor emiatt tisztábban látják a helyzetet. ide meg nem téved senki. a fene. a végén még visszaköltözöm.

39

szombat este kedvem támadt kiruccanni valahová. már régebben kinéztem egy helyet, ahová el kellene menni. régen mozi volt, most főleg koncertek szoktak lenni, de volt már beszélgetős este meg filmvetítés is. felhívtuk egy barátunkat, aki gyakran megfordul itt. megtudtuk, hogy Ferenczi György fog szájharmonikázni, és a Mozi Kvartett fog mellette zenélni. elindultunk.

a hely állat jó. a terem közepén van kábé 10 asztal, méghozzá régi moziszékekkel körülvéve, oldalt pár sor kettes szék. a terem egyik vége végig bárpult, a másik végén a színpad. hatalmas tér, jó levegő.

a zenészek. hmm. érdekes társaság, de amit műveltek, maga volt a csoda. a szaxofonos vitte a prímet, megvolt benne még az a valami is. Ferenczivel kapcsolatban első látásra meglepődtem, nem ilyenre számítottam. volt bennem előítélet, de hogy honnan? sosem láttam, sosem hallottam őt. sokkal idősebbnek gondoltam. szóval egy szünettel játszottak olyan három órát. igazi örömzenét hallottunk. eszméletlen volt. megtudtam, hogy a szaxofon hangja áll a legközelebbi frekvencián az emberi hanghoz képest, és ezért fogadható be olyan könnyen. és azt is, hogy egy darab szájharmonika képes önmagában betölteni egy koncerttermet. keresem a szavakat, hogy leírhassam azt a hangulatot. nem lelem.

38

elmélkedtem egy kicsit a depresszión. nem a tudományos értelmén, hanem azon, hogyan éljük meg. amikor valaki kimondja: depressziós vagyok, akkor lehet, hogy "csak" szomorú, lehet, hogy ennél jóval komolyabb, vagyis valóban depressziós. mindenesetre ha kimondja, akkor az már egy jó jel. tudatosult benne, valamint képes arra, hogy ezt másokkal megossza. itt jön az első nehézség. ha nekem ezt mondja valaki, akkor segíteni próbálok. és jön a falakba ütközés. ezen egyszerűen nem találok fogást. például azt mondja az illető: "ugyan, reménytelen eset vagyok". vagy ha az ember azt javasolja, mozduljon ki, akkor nem jó. ha azt, hogy pihenjen, az sem jó. menjen társaságba, az sem. legyen kicsit magában, meditáljon, az sem. mit lehet tenni? kell-e egyáltalán tenni valamit?

az van, hogy én mindig magamból indulok ki. amikor nekem ilyen van/volt/lesz, és kimondom, akkor azzal felhívom a figyelmet arra, hogy most fura vagyok, és kéretik türelemmel lenni, de senki ne tegyen igazán semmi különlegeset, majd elmúlik. ez azért bazi nehéz helyzet, mármint kívülről szemlélni, mert tehetetlen az ember. segítene, de nem tudja, hogyan. ha próbálkozik, és nem sikerül javítani, akkor meg egy idő után belefárad. baromi nagy a felelősség a szomorkás és/vagy depressziós ember környezetén. legalábbis én nagyon nehezen élem meg, és igen, kudarcként is, hogy segítenék, próbálok, és nem megy. utána dühös leszek magamra is és a másikra is. az is rossz, hogy olyan egyszerűek a dolgok, amiket régen megtett az ember, és most nem teszi meg, mert az nagy dolog, és nem értem, hogy miért az. gondolok például a házimunkára. vagy egy programra, mozi, színház. ahová egy egészséges ember elmegy, és utána jó neki. a beteg ember nem megy el, mert hogy fogja kibírni. közben ha arra gondolna, hogy utána jó lesz, akkor lehet, hogy könnyebb lenne. jaaaaaaajjjjjj, már megint kezdem. meg akarom érteni, hogy hogy van ez, és segíteni akarok. de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt akkor érteném csak meg, ha én is beteg lennék. ilyen áron nyilván nem akarom megérteni.

mostanában próbálok nem görcsösen akarni segíteni. inkább annak örülni, ha jól van az illető, és "normálisan", vagy inkább hétköznapi módon viselkedik. mondjuk ennek sem lehet nyilvánosan örülni, mert attól félek, hogy akkor visszazuhan. mint amikor a gyerek hasraesik. nem is biztos hogy megüti magát, de megijed. ha ilyenkor felkapjuk és elkezdünk agonizálni, akkor a gyerek minden valószínűség szerint elkezd bőgni. ha sajnáljuk, megintcsak. ha elvicceljük, vagy semmiségnek kezeljük, továbbmegy, mintha mi sem történt volna. ez persze tényleg csak akkor működhet, ha nem sérült meg. nehéz az élet.

37

furcsa dolog történt. bejelölt egy lány az iwiwen. eddig még nem is lenne furcsa. az már az volt, hogy rögtön írt egy üzenetet is. nézem, nézem, ki lehet. ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. olvasom az üzenetet. "hogy vagy? rég hallottam felőled." hmmm. érdekes. olvasom tovább. felfedezni vélek két ismerős nevet, és a kérdés, tartom-e velük a kapcsolatot. áhhááá. akkor már gyanús volt, a két ismerős volt a közös pont, és valamikor a múltban mi találkoztunk. nem sokszor, az biztos. kaptam dicséretet a képeimre, és az invitálás, írjak, ha van kedvem. volt. jött a válasz már emailen. és ment a válasz. olyan jót levelezgetünk, és annyi a közös pont, hogy magam is meglepődöm. megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor. egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az egészet. egy annyira kedves lány, és olyan őszintén írogatunk (ez persze csak egy érzés), mintha tényleg régi ismerősök lennénk. lehet, hogy életemben először megtapasztalhatom, miért is lett kitalálva ez a közösségi szájt?

36

annyira hülye tudok lenni. beszélgetek valakivel, valamiről, erre képes vagyok mondjuk napokkal később rákérdezni arra, amiről beszéltünk. és ez ráadásul abban a pillanatban nem is esik le, csak később. olyan, mintha nem figyeltem volna oda arra, amiről beszéltünk, pedig de. csak valahogy egy időre kiröppent a fejemből. Ani barátnőm megbetegedett, írtam neki sms-t, hogy mi baj van. influenza. erre amikor tegnap összetalálkoztunk, megkérdeztem, mi volt a betegség, influenza? tiszta kattant vagyok. mikor TUDTAM, hogy az volt. és ez egy csomószor előfordul, csak nem tudatosul. biztos a kedvestől tanultam, ő nagyon jó ebben. de miért nem rajzolni tanulok tőle, vagy barkácsolni?

35

egy nagyon nyugis, otthonülős hétvégén vagyunk túl. sütöttem hús-krumplit meg bownie-t. a brownie-t csak azért, mert pénteken bevásároltam egy csomó nélkülözhetetlen konyhai eszközt, mint például: porcukor szóró (ami van, az beszáradt, nem lehet feltölteni), derelyevágó, fokhagymaprés (eddig granulált fokhagymát használtam), tortadíszítő szett, fakanál készlet (kettő kevés), sajtreszelő (egy kevés), mérőedénykék (két készlet, ami karikára van felfűzve, és az egyik cup-ban is mér meg ml-ben). na és jött az ihlet, hogy ha már tudok cup-ban mérni, akkor süssek olyat. így jött a brownie. isssssteni lett. rájöttem, hogy sütni jó dolog.