4

akkor megörökítem a becses utókornak, mi is történt az elmúlt két napban. fiatalok, gyengébb idegzetűek és kismamák fél szemmel olvassák, vagy sehogy.

a kórházba menet megálltunk enni (utolsó vacsora?), majd természetesen időben érkeztünk. 6 és 7 között, vagyis 6 után 5 perccel. a felvételre várni kellett, így szemügyre vettük a helyet. hát, mit ne mondjak. mintha egy 4csillagos hotelbe csöppentünk volna. mind a "recepció", mind a szobák (a legolcsóbb szoba kétágyas, saját fürdőszobával, zuhanyzó meg minden), mind a személyzet. amikor elkezdtük a pultnál kitöltögetni a papírokat, még semmi gond nem volt. aztán egyszercsak megpillantottam az egyiknek a fejlécét, magzati halálozási nemtommi volt. na akkor akartam elájulni, a kedves elkapott, elkezdtem remegni, izzadni, a nővér meg egy szempillantás alatt takarta le a papír tetejét. ezt túléltem.

egy félelmem még volt, amiről nem beszéltem. féltem, hogy olyan valakivel raknak egy szobába, aki, ki kell mondjam, elveteti a gyerekét. na, bejött. egy 18 éves csajszi volt. még gyerek. meg is értem, nem is. elmondtam neki, mennyien várnak örökbefogadható gyerekre. miért nem adja örökbe? mert akkor már megtartaná. szóval nem jutottunk egyről a kettóre. amikor megtudta, hogy én miért vagyok ott, akkor láttam, nem tud mit mondani. mellbevágta. meg is sajnáltam. nem ő tehet róla, hogy egy szobába kerültünk...

olyan 9 körül jöttek értünk, hogy menjünk a másodikra (najó, foggggalmam sincs, hányadikra, azt tudom, hogy az elsőn feküdtem, de teljesen összekavarodtam, mi hányadikon van), mert az ügyeletes doki felrak méhszájtágítót. hirtelen négyen lettünk, így útra keltünk. a másodikon beszélgettünk kicsit, még egy lánynak hasonló "problémája" volt, mint nekem, a negyedik nem nyilatkozott. megjelent a doki, egy jókedélyű harcsabajuszú ember. kedves volt, télleg. a szobatársam volt a legbátrabb, ő ment elsőnek. 10 perc alatt megvolt mindenki, két okból maradtam a végére. egy, hogy nagyon be voltam tojva, a többieknek fájt a dolog. a másik, hogy szerettem volna, ha csinálnak még egy ultrahangot. biztos ami tuti. ezt már kértem a felvételkor is, akkor azt mondta a nővér, hogy odaszól a dokinak, de majd mondjam neki én. na, mondtam is. erre elmagyarázta, hogy tuti jó volt a gép, és hogy nem tud feléledni, meg a dokim (aki szerintem kicsit a feljebbvalója) már sok ilyet csinált, és nem téved. meggyőzött... a tágítót cucc felrakása hűdefájt, de kicsit túl is stresszeltem, így utána majdnem elájultam. egész éjjel görcsölt a hasam, mondjuk, ki lehetett bírni. reggel hatkor arra ébredtünk, hogy Erzsike (kövér, nagyothalló, nagyonkedves nővér) beront a szobába, "jó reggelt, lányok, hőmérőzés!" felkiáltással. na, onnan egy percet sem aludtam. és egy korty vizet sem ihattam, kivéve az antibiotikum bevételét, amit nálam elfelejtettek, úgy kellett szólnom este, hogy a másik három lány kapott, velem kivételeznek? ja, és még egy dolgot kérdezett a harcsabajuszú. nem voltam-e megfázva? mondom, most vagyok, miért? mert még az előző munkahelyén volt statisztika arról, hogy influenzás időszakban gyakoribb az ilyen, ami velem történt. akkor jutott eszembe, hogy a kedves elég komoly influenzával küzdött épp a kritikus időszakban, meg hát egy multinál röpködnek a vírusaok, bacik össze-vissza. a következőnél az első perctől karanténban akarok lenni!

visszatérve. olyan 9 körül megérkezett a kedves, még elvitte az autóját a szélvédőcseréshez, így volt kitalálva. amíg engem szervizelnek, kész lesz a kocsi is. hozott nekem egy szál rózsát, láttam rajta, ő is annyira kész van, mint én. kimentünk a hallba, ott ücsörögtünk, amíg szépen sorban vitték-hozták a lányokat. akkor már remegtem, sírtam, izzadtam, minden bajom volt. nagyon féltem. egyszer csak jött a műtősfiú, hogy olyan 5-10 perc, és jön értem. eltelt vagy 20 perc, amikor megjelent a dokim. kitöltöttük a hiányzó papírokat, feltettünk pár kérdést, és már ott is volt a műtősfiú. gyors puszi (nem a dokinak, de nem is a műtősfiúnak, hanem a kedvesnek), és mentünk. végigbőgtem az utat a műtőig. ott várt a dokim az előtérben, de nem volt kész a műtő, így beszélgettünk. olyan 10-15 percet. 10-15 órának tűnt... azt mindenesetre megtudtam, hogy 3-4 hétig tilos házaséletet élni (szó szerinti idézet), és hogy nem valószínű hogy ki fog derülni, mi volt a baj. nagy nehezen bemehettünk. ott volt két nő, az aneszteziológus és a segítője. felfeküdtem, reszkettem és sírtam. az aneszteziológus nagyon kedves volt. bemutatkozott, fogalmam sincs hogy hívják. a segítőjét is bemutatta, ő Rita volt. ő adott be egy injekciót. a doki kérdezte, hogy szólíthat. mondtam a becenevem, nagyot mosolygott. akkor megkérdeztem, hogy biztos el fogok-e aludni. azt válaszolta, hogy amikor ő akarja, akkor elalszom. na, ebben a pillanatban el is aludtam. hivatalosan 10 perc múlva ébredtem a műtőben, az aneszteziológus gyönyörű szemeibe néztem először (nem láttam belőle mást, de ha férfi lennék, beleszerelmesedtem volna a szemeibe), és elmeséltem, hogy azt álmodtam, hogy rendezni kéne egy nagy bulit. merthogy amikor a kedves mellett ébredek, akkor mindig ezzel kezdem, hogy mit álmodtam. biztos jót röhögtek rajtam. remélem, nem botránkoztak meg, hogy alig vagyok túl a dolgon, és máris bulizni akarok.

visszavittek, a kedves ott ült a hallban. angyot nézett, amikor látta, hogy ébren vagyok, és még integetek is neki, sőt, mosolygok. talán még pánikot is láttam a szemében. de utána már minden rendben volt. a műtősfiú visszapakolt az ágyamba (EGYEDÜL!), de nem tudtam aludni. inkább örültem, hogy semmi nem fáj, és hogy túl vagyunk az egészen. kábé másfél óra múlva hozták az ebédet (isssssteni lebbencsleves, spenót és valami omlett féle, meg egy kivi), becsülettel megkóstoltam mindent, nehogy a kedves leb....on, hogy válogatok. pedig elég sz@r volt. hazafelé azért egy kfc-vel kárpótolva lettem.

a dokim is meglátogatott, kifizettem becsülettel (huszonötezer, télleg csak zárójelben, egy szülés ötven ugyanennél a dokinál), kedves volt. hazaértünk, aludtam.

köszönöm az aggodalmat, akik nem olvasnak, nekik is. zárásként még annyit, hogy ma bejelölt ismerősnek a szobatársam. erre varrjatok gombot.